6. nap (okt. 18.):

Upper Pisang – Braka

 

• 
• 
• 

Szokásos korán reggel indultunk, s a gyönyörű havas hegytetőkben gyönyörködhettünk majd egész utunk során, ahogy a felhők el-elvonultak előttük.

Az ösvény magasan a domboldalában kanyargott, szóval nagyon jó rálátásunk volt az alant elterülő széles völgyre, benne Lower Pisang, egy tavacska, majd Humde falva is a repterével.

Fura, hogy itt a hegyekben ennyire száraz minden! Teljesen kiszáradt fenyőtörzsek voltak minden irányba csavarodva, egész nap nyelhettük a bakancsaink által felvert port, s térdig be is borított minket. Viszont miután feljött a nap, nagyon kellemes, mondhatni nyárias hőmérsékletben baktattunk az andalító fenyőillatban. Sok tüskés bokor is nőtt mindenfelé, szerintem ezek bogyójából készítik a híres helyi seabuckthorn juice-t (dzsúszt, lét) is. Ami finom, édes és ráadásul elvileg nagyon egészséges is!

Utunk egész jól ment, amíg el nem értünk egy hosszú kötélhídig.

Mert az után elkezdődött egy gyilkos emelkedő, ami felvitt minket Ghyaru falujába, 360m-rel magasabbra!

Halálos mászás következett. Sok-sok cikk-cakk. Minden kanyarban meg kellett állnunk pihenni, és így is majd meghaltunk. A domboldal is álságos volt, hiszen jó párszor gondoltuk, hogy már csak pár sarok, pár fordulat (a cikk-cakkban felfelé haladó ösvényen) és ott is vagyunk tetején, DE NEM! Rettenetes volt!

Viszont a látvány, mondhatni kárpótolt mindent! Nem csodálom, hogy LonalyPlanet útikönyvben is, meg wikitravels-en is azt írták, sokkal jobban megéri erre, a fenti úton menni!

Kb a domb ¾-edénél volt egy teázó, ott megálltunk iszogatni.

 

Ja mondtam már, hogy egy idő óta elég sok helyen nő kender? :)

(azóta már láttam sok olyan boltot is, ami csak kenderből készült ruhákat, táskákat árult)

 

• 
• 
• 
• 

Végül feljutottunk domb tetőre, s pár lépcső után egy sztupához érkeztünk meg, ahonnan gyönyörködhettünk a látványban, míg megtanultunk újra levegőt venni. :)

Ja egy öreg nénike folyamatosan yak-sajtot és pékárut akart eladni mindenkinek ott (volt kis bódéja is, más nyamnyamokkal), de mi nem kértünk.

 

Miután kipihentük magunkat keresztül mentünk falun, majd folytattuk utunkat a domboldalban. Felettünk és alattunk jakok legelésztek.

Ekkor volt az, hogy Kristyna behisztizett, hogy már pedig ő nem tud tovább menni, meg hogy mennyire fáj neki a feje, lába, háta, válla… Először kedvesen próbáltam megértő lenni, de úgy fél óra után felkaptam a vizet. De végül megmakacsolta magát a szokásos elánnal és folytattuk utunkat.

Később derült ki, jöttünk rá, hogy valószínűleg enyhe hegyibetegséget kapott a hirtelen emelkedéstől, magasság nyeréstől, mert ahogy lejjebb értünk jobban lett.

 

• 
• 
• 

Az ösvény pár mani-fal, és kisebb ősi sztúpa után magasan és eléggé nyitottan kanyargott a völgy fölött, nekünk ijesztő módon.

• 
• 

Itt is volt pár árus, némelyik kanyar mögött.

 

Ja még nem említettem, de sok helyen így, kövekre írva-festve volt hírdetve a következő faluban lévő hotel… :)

 

Egy kisebb dombon Ngawal falujában ismét megpihentünk. Egy öreg fa mellett állt egy sztúpa, imamalmokkal körberakva, s belsejében is egy hatalmas imamalom volt, szokásos módon körbepörgettem összeset. (óra járásával megegyező irányban)

A faluból az út néha durván meredeken lejtett a hatalmas és gyönyörű vízmosott domboldalak között. Ezután sok helyen láttunk még ilyeneket, míg le nem jöttünk magas hegyekből (3500m fölött)!

Újra fenyőerdőbe értünk. A mai napon is, de az elkövetkező napokon is, kb ugyanazokkal az emberekkel, csoportokkal kerülgettük, előzgettük egymást egész napon át. :)

Ja egyik árnyékban, ahogy sétabotjainkra dőlve lihegtünk, egy öreg pár, a túravezetőjükkel megállt mellettünk, hogy jól vagyunk-e, kell-e segítség! :) Milyen kedvesek voltak! De addigra már mindketten jól voltunk (lejöttünk magasról).

 

Néha még a nagy sziklákba is bele volt vésve az Om Mani Padme Hum mantra, kiszínezve.

(imádom ezt az országot!) :)

 

• 
• 

Ja ilyen piros nyilakat kell követni végig az úton, vagy a piros-fehér jelölést (leágazó, pluszútvonalakon meg kék-fehér).

 

Amit előző írásomban említettem, e nap fotóztam,bakancsom és lábaim így néztek ki a túra végéig. :)

Egy ACA ellenőrző-pecsételő pont után (pár kanyarral) kiértünk egy kiszélesedett völgybe, s addigra már a Lower Pisangból kanyargó úttal is összeért miénk.

Egy falu melletti legelőnél megpihentünk, itt láthattunk valami nagyon vicceset: egy motortól jakcsorda annyira megijedt, hogy ugrálva rohantak el. Nagyon vicces volt! :)

 

A kiszélesedett völgyben a folyó lassabban kanyargott, s csodás idő és látvány volt ott.

Végül nem mentünk el Manang nagyobb falujáig, hanem Braka-ban álltunk meg éjszakázni, 3470m-en.

 

A sok portól és izzadtságtól így nézett ki kezünk. Az elkövetkező pár napban sokszor előfordul ez. :)

 

 

7. nap (okt. 19.): Pihenőnap.

(Braka – Manang - Braka)

Igazából akklimatizációs napnak kell használni. Útikönyv szerint és minden egyéb netes forrás szerint is, jó ha az ember legalább 2-3 éjszakát eltölt a Manang-völgyben, hogy akklimatizálódjon a magasabb régiókhoz. Erre van sok -féle napi túra a környéken, amik tuti megérik a fáradtságot! Főleg, hogy az ember a cucca nagy részét hotelben hagyhatja, s csak kicsi kaja-pia pakkal nekivághat!

A legjobb elvileg a Jég-tó, mert az kb 1000m-t megy felfelé, majd vissza. Ez segíti elő legjobban az akklimatizációt a következő pár nap magasabb régióihoz!

Én egy tibeti szent jógi, kedvenc buddhám, Milarepa barlangját akartam felkeresni. Ez elvileg közel is van Bhrakához (vagy Bragga. Ez is fura, itt minden településnek van vagy 2-3 neve! Vagyis jó pár változat, hogy hogy van írva, mivel kiejtve mind hasonló…). Csak 800m-rel van felette a folyó túlpartján lévő domboldalon.

De nem mentünk sehova, csak Manangba, hátha van ATM.

Ja mert legnagyobb paránk az út megkezdése óta, hogy találkozunk-e ATM-mel, tudunk-e több pénzt kivenni bankból, mivel mi Besi Saharban, az első, az út kezdő faluban akartunk, de ott épp nem működött! (Jó tanács másoknak: érdemes inkább Pokharában kivenni elég pénzt, mert az Annapurna Körúton csak Jomsomban van ATM!) Szóval eléggé be voltunk pénzügyileg szabályozva, míg ki nem tudtunk venni többet. De simán kijöttünk a pénzből! ;)

Nem volt bankautomata, viszont rengeteg német pékség! Mi falunkban is volt 1, és nagyon fincsi cuccokat lehet kapni!

Manang teli volt hotelekkel, boltokkal is, meg érdekes módon mozikkal!

Előző este kimostuk ruháink nagy részét, ma reggel meg a maradékot, s kiraktuk száradni őket.

Még elsétáltunk a kis buddha szobráig, majd a nap nagy részét szobában töltöttük, anime-t nézve.

Meg átmentünk másik étterembe enni, ahol 100rúpiával olcsóbb is volt! Meg íze is volt a kajának!

Előző este röhejes volt!

Rendeltünk fokhagyma levest, ami meleg víz volt, benne kis hagyma és fokhagyma darabokkal, a tésztaleves meg olcsó kínai instant tészta leves volt, amit bármelyik boltban megveszel 50-60 rúpiáért maximum, itt meg 300-ért adnak ilyet!

Szóval az utca túlsó felén még normális kaját is kaptunk, olcsóbbért! :)

 

Ja meg innentől kezdve minden helyen elkértek egy 100-ast egy aksi feltöltéséért (hogy bedugtál valamit étteremben lévő konnektorba, mivel sehol máshol nem is volt! Mindegy az laptop, fényképező, vagy teló, 100 per darab.), ahogy a wifi használatáért is 100-200-at!

Ezért is nem használtunk wifit abban az 5 napban! Amúgy is ahogy hallottuk, kb értelmetlen volt fizetni érte, hiszen olyan lassú volt. De sok ember ugyebár nem tud megélni nélküle…

Furcsa látni, hogy már itt is mennyire beépült ez az emberek életébe: mindenki okostelefonokkal mászkál, s legtöbb ember folyamatosan képernyőre van ragadva, ha éppen ül valahol…

Sokszor láttam azt is, hogy gyerekek, gondolom, hogy ne legyenek láb alatt, telefonon játszottak, míg a szülők az idősebb tesókkal ezt-azt csinálták. :/

 

Már Upper Pisangban is, meg másik falukban is láthattuk a régi építkezési stílusban egymásra épült házakat. Nagyon kemény! Jól néznek ki, ahogy egyik ház a másik tetejére épülve kerül magasabbra a hegyoldalban… Köztük meg keskeny kis sikátorok, meg alsó szinten általában széna-szalma, tüzelőfa, meg bölények, kakasok, kecskék, s hasonló állatok.

 

8. nap (okt. 20.)

Braka – Yak Kharka

 

Szokásos korán reggeli ébredés, indulás. Így nagy táskákkal azért más volt Manangig menetelni.

Ott reggeliztünk egyik pékségből, majd ACA irodában kb fél órát itt is sorban álltunk pecsételtetni. Közben vagy 200 kecskét kiengedtek házakból, s az emberek és házak között kilavírozták őket a legelőkre. :)

A falut elhagyva az út emelkedett, dombtetőre érve, persze ott ült 1-2 árus… Úgy látom itt ez már szokás…

• 
• 

Keresztül mentünk a LonalyPlanet szerint az utolsó állandóan lakott településen, és egyre feljebb és feljebb jutottunk lassan kanyarogva a bokrok és füvek által gyönyörűen színessé varázsolt domboldalakon.

A Marsyangdi-folyót végleg otthagyva, jobbra fordult az út. Persze a két domboldal között futott gyors kis hegyi patak, meg sok helyen láttunk sziklaomlást, földcsuszamlás nyomait is. Leginkább túloldali dombon.

Az úton átkeltünk egy régi, kövekből kirakott falon, ami a domb tetejétől az émelyítően lejtő völgybe futott. Mint az angoloknál-skótoknál, úgy néz ki itt is volt valami őrült, falmániás. :)

Ja igen, ez a falu volt az utolsó is, amit dzsippel el lehetett érni, innentől kezdve szamár-ló-öszvér karavánok jártak fel és alá a hegyekben szállítva a cuccokat, embereket.

Nap közben kb négyszer láttuk fel-alá repkedni egy fekete-piros helikoptert is.

És nagyon reménykedtünk, hogy nem lesz olyan durva hegyibetegségünk, hogy helikopteres mentést kelljen hívni, mert akár több ezer dolláros költséget is jelentene! Aztán lehetne reménykedni a biztosító ténylegesen fizetné…

3990méteren van 2-3-4 étterem-szálló, ahol megálltunk egy üdcsire, meg kifújni magunkat.

Vicces, hogy a kertben a kender mellett napraforgók nőttek a tető magasságáig.

Útközben elhaladtunk pár nyitott és pár zárt időszakos teaház mellett is.

A látvány szemet gyönyörködtető volt, s a menet sem volt nehéz.

Az idő is szép volt!

A LonalyPlanet napi útitervében Ladakh van feltüntetve, de wikitravels azt írta jobb tovább menni, és mi is úgy láttuk, hogy nemigazán éri meg ott aludni.

Végül kicsivel dél után értünk Yak Kharkába, szépen lassan haladva.

Gyorsan kivettünk egy szobát, igazából egy kis házikót, mert elvileg az melegebb (mihez képest? Mert baromi hideg volt ám éjjel!). Aztán lepakolva cuccokat, gondoltam tegyünk egy kis akklimatizációs mászást felfelé 1-200 m-t. Kis táskával mi sem volt egyszerűbb! :)

Az út egész nap könnyű volt, szépen emelkedett, s ez Yak Kharka után sem volt másképp.

Itt mindenhol fura fekete madarak repkedtek, érdekes hangon trillázva. Messziről hollónak lehetne nézni, de sárgás-narancssárgás csőrük van és kecsesebbek is.

Körüljártunk, fotózkodtunk, majd visszaértünk, és beültünk étterembe.

Ahol ott ült a cseh apa-lánya páros is, meg sok ember akiket már az utóbbi pár napban láttunk.

Kártyáztunk (mint ahogy észrevettük a többség szintén kártyával múlatta az időt. Igaz mi kanasztáztunk, mások römiztek, vagy póker, vagy mittomén), amíg a kaját vártuk, meg a laptopom töltöttük pénzért…

 

Mai nap láttunk a híres helyi őzből is, alant a völgyben, a patak túlsó felén. Tök furik, mintha nyulak lennének, a nagy fülükkel, seggükkel, csak hosszú őzszerű testtel, lábbal, nyakkal. :)

Már csak hópárducot kéne látni! Mint a Walter Mitty titkos élete filmben! :) (de sajnos azzal nem találkoztunk)

 

9. nap (okt. 21.):

Yak Kharka – Thorong Phedi

 

Reggel indulás, majd a tegnap meglátogatott felsőbb részen (ott volt egy teaház) gyorsan kipakolni táskából és felvenni kabátot (oké az eső dzseki, de jól szélálló is), meg mindent, mert annyira hideg volt!

Árnyékos részeken majd egész nap megmaradó jég, zúzmara borította a földet, növényeket.

Ja Ledar (Letar) falvát csak ma értük el, mert az Yak Kharka után volt, de tényleg kb semmi…

Egyik teaháznál megálltunk reggelizni (vettünk vajas kekszet), s itt láttunk két öreget, akikről egyből a nemrég olvasott amerikai-angol írónak, Bill Brysonnak a Walk in the Woods könyve jutott eszembe. Ahol Bryson teljesen túrafelszerelésben, a haverja meg teljesen beleszarva mindenbe, összevissza cuccokban tolta. Na ők is pont ilyenek voltak! Igaz németek, szólva tuti nem a két ürge a könyvből. :) Pedig szívesen találkoztam volna velük! Az is igaz, hogy akiket láttunk nem lehettek olyan öregek, hiszen könyvbeliek 60 körül voltak, amikor bejárták az Apalacchian Trailt, és kb 10 éve lett kiadva könyv… szal jah. :)

 

Mai napon hasonlóan bokros-füves domboldalakon caplattunk felfelé, de bokrok egyre inkább eltünedeztek. S a táj egyre jobban sivatagosabbá vált. Akár másik bolygón is járhattunk volna.

Egy darabig oké volt az út, egészen egy bizonyos részig. Onnantól kezdve… hm hogy is mondjam. Rémálomfölddé vált?

Volt ott egy kötélhíd nagyon magasan és hosszan átívelve patakmeder fölött, és egy meredek cikk-cakkos út a földcsuszamlásban le, és a másik oldalon fel, viszont itt egy kis fahíd ívelte csak át a majd 2m széles patakot!

Persze utóbbit választottuk. Tehát először jött egy szörnyű lefelé, majd egy még fárasztóbb felfelé mászás. De az út kiegyenesedésénél volt egy teaház, ahol meg tudtunk pihenni, leülni a kőpadkákra (ja sok helyen amolyan kőfal van kiépítve, hogy pont rá tudsz ülni a táskáddal együtt. De gondolom annyira a túrázóknak, mint a hordároknak is van kitalálva. Akik a fejükön hordják a cuccokat. Vagyis jól összecsomóznak kb 3-4 zsákot, olyan 40-50 kilókkal rohangálnak, majd fejükön, homlokukon egy pánttal tartva meg azt az egész súlyt, sétálnak.).

Innentől a patak bal partján haladtunk, magasan a közel merőleges domboldalban!

Egész nap para volt, de onnantól kezdve leginkább, hogy kiraktak egy táblát: „Vigyázz omlás veszély!” (na nem ám így szépen, csak nyersen: „Földcsuszamlásos terület! Lépj óvatosan.”)

Na kösz, egyéb sem kellett!

És tényleg úgy is nézett ki, hogy bármelyik pillanatban leszánkázhatsz az úgy 100m-rel lejjebb lévő gyors vizű kis patakba, vagy már lecsúszott az ösvény jó párszor, de mindig le lett taposva olyan egy-két cipő szélességben újra és újra.

Ja és akkor közben még jó ki is fáradtunk a folyamatosan lassan, de felfelé ívelő úton, no meg a folyamatos pánikban is. Közben meg emberek előznek, meg néha lovak is...

Szóval ez a rész nekünk egy horror volt, egészen Thorong Phedi épületeiig.

Ott volt egy „köszi” tábla is! De kedvesek! :)

 

Egyébként az egész „település” kb 3 hotelből áll. Mi a legalsóban kértünk szállást, s miután majd eljátszottuk a hattyú halálát az első árra, végül szokásos 200-ért kaptunk szállást, egy igazából disznóól szerű kis vályogházban. :)

Oké nem az volt, csak elsőre nézett ki úgy!

Étterem az eddigi legstílusosabb volt! Folyamatosan ment valami jó kis country zene, egy raszta nepáli volt a tulaj, és egy fehér csaj is ott dolgozott. Fura volt, de király!

Sok jó kaját lehetett enni, meg pékségük is volt. Persze nem olcsó. Dehát 4540méteren vagy! Mit lehet várni?

• 
• 

A környék egyébként gyönyörű! Igaz sivár, kősivatag is…

Az étterem ablakai az alant elterülő kb fél-egy kilométerre kiszélesedett köves patakmederbe látni. Ami egy nagy kanyart is formál ott, fölötte a víz és szél által laposra csiszolt sziklákkal, még feljebb havas csúcsokkal (igaz ez utóbbit csak másnap láttuk High Camp-ből).

Kicsit azért még feljebb mentünk sétálni, körülnézni, miután lepakoltunk, kifújtuk magunkat. Még két hotel volt miénk fölött, aztán egy olyan kőlavinás domb, hogy ejha!

És láttuk: az emberek azon másznak felfelé! És megláttuk a jeleket is: tehát az út arra megy felfelé! Oda kell majd felmásznunk másnap! OMFG! :O

Megtudtuk, hogy a fent látható sziklák mögött van a High Camp (felső tábor) hotelje is, az utolsó a hágó előtt.

Volt ott egy helikopter leszálló hely is.

Leginkább étteremben kártyáztunk, beszélgettünk cseh párossal.

Ja meg bedugtam laptopomat tölteni (kifizettem), és arról feltöltöttem telókat, külső aksinkat is. :D

Lehet kicsit gátlástalan, de szerintem az is, hogy ezért pénzt kérnek pluszban… (főleg, amikor azt olvastam LonelyPlanetben, hogy igazából nekik folyamatos ingyenáram van, valamilyen közeli vízerőműből...)

Ahogy szobánk felé mentünk, láttuk, hogy a házak között mindenhol lovak állnak, vicces volt.

 

 

10. nap (okt. 22.)

Thorong Phedi – Muktinath

 

Aznap reggel dideregve keltünk és villámgyorsan magunkra kapkodtuk az úti felszerelést!

Nem teljesen igaz, hiszen az előző délután elkezdődött fejfájásomnak és a hidegnek köszönhetően (hiába kértünk itt is plusz takarókat, mint ahogy az utóbbi pár helyen, nem volt elég. Ja mert ugyebár hoztunk hálózsákokat, de direktbe olyanokat vettünk, amik nagyon vékonyak, könnyűek, tehát kis helyet foglal, de nem is meleg!) nem sokat aludtam. Először hajnali 2-3 körül keltem, de megpróbáltam visszaaludni, s hajnali 6-ig végül is össze-vissza forgolódtam.

Igazából kb utolsóként hagytuk el a hotelt, a legtöbb ember hajnali 4 körül elindul a hosszú mászásra. Ezt tanácsolják útikönyvek és túravezetők is.

Nekivágtunk az előző nap látott brutális emelkedőnek és egy óra alatt, reggel negyed nyolcra már fel is értünk, pont úgy ahogy akartam - , az első napsugarakkal együtt - a hotelhez. Ott ittunk egy-egy erős teát.

Itt már nem nyilakat, vagy kövekre felfestett jeleket kell követni, hiszen kevés az egy helyben maradó kő, vagy a nagyobb darab, tehát hosszú fehér-sárgára festett fémrudak vannak lebetonozva a földbe, tetejükön általában zászlókkal, vagy ima kendőkkel.

 

Út közben lehagytam Kristynát, aki meg kicsit elbeszélgetett az általam megelőzött lányokkal. Egész addig azt hittem portugálok, mert ezek is olyan raccsolva, nekem csúnya kiejtéssel beszéltek, mint a portugálok. De kiderült, hogy izraeliek. High Camp-i étteremben, s az út folyamán többször hallva őket arra az elhatározásra jutottam, hogy a zsidó nyelv is ronda…

Viccesen arra gondoltam, hogy talán inkább ez volt az oka, hogy mindenki üldözte őket az évszázadok folyamán, nem a pénzük-hatalmuk miatti irigység. Hiszen az uralkodók azt hihették, hogy az anyjukat szidják, még akkor is amikor az életükért rimánkodtak. :)

 

A High Camphez vezető úton lustán legelésző őzikék kerülgettek minket, szerintem rég tudták, hogy a nagy hátizsákkal felfelé cammogó turistától nem kell félni, hiszen tuti nincs elég ereje és oxigénje, hogy őket hajkurássza. Tök fura volt, hogy ennyire közel (pár méterre) engedtek magukhoz.

A dombtetőre érve meg különös fácánokat is láttam. Jó pofa dagadékok voltak, csíkos hassal. :)

 

Teázás után mentünk tovább. Igazából nem is mi voltunk utolsók, hiszen jöttek még utánunk, meg mi is beértünk másokat.

Két hapsi bicajjal együtt mászott mögöttünk, gondolom másik oldalon majd azzal akarnak lemenni. (igen, nagy divat itt, hogy Mustang régióban bérelsz bicót, s leszáguldasz a hegyekből. Legalábbis erről olvastam sok helyen reklám plakátokat hotelekben.)

 

Nap közben sok helyi jött-ment lovakkal fel és le, vadásztak megfáradt, a mászást feladó külföldiekre, akik kiperkálnak nekik jó pénzt, hogy lóháton mehessenek fel. A zsidó lányok jórésze is csak lóval tudott felmenni, pedig nem volt nagy pakkjuk.

 

Az útvonal rettenetes volt, leginkább a sok-sok ál-csúcstól, ami írva is van útikönyvben, de akkor is szörnyű, hogy látod ott a teteje a dombnak, felérsz, és Jé, még egy nagyobb van mögötte, amire szintén fel kell másznod! És ez végeérhetetlenül folytatódik egész nap! Domb után domb, emelkedők folyamatosan!

 

Teljesen leszívott, kimerített a sok mászás, meg a fejfájás is.

Már majdnem feladtam, amikor végre felértünk a Thorong La-hoz.

Igaz, nekünk nem 3-4 órát vett igénybe, mint ami mindenhol írva volt, hanem több mint 5-öt!

Lehet csak mi vagyunk gyenguszok és sokszor megálltunk pihenni.

 

Szóval kérdeznéd miért is jó nekünk 5-10 lépést haladni nagymama tempóban, majd megállni, hogy harcoljunk oxigénért? Hát ezért a nem mindennapi látványért tuti! ;)

 

Olyan kék eget tényleg nem láttam még, mint itt! A himalájai kék tényleg létezik! Brutálisan szép! :)

Szóval elértük a Thorung hágót, 5415 méter magasan!

S hó sem volt! Teljesen kopasz volt, eltekintve a több száz imazászló egybe gabalyodó fonalaitól.

Meg az izraeliek csoportképeitől, villogó zászlójától.

Mi megálltunk pár fotó erejéig, majd mentünk tovább. Erős szél fújt ott a két hegy között.

 

Aztán jött az út másik nehéz része: lefelé a hágóról.

LonelyPlanet szerint 1040 m fel 1600m le, a mai terv.

Nagyon hosszan és durván cikk-cakkozva lejutottunk végül a hágóból. De tényleg nagyon-nagyon-nagyon hosszan és nehezen kellett lefelé menni!

 

Akkor ott, egy olyan pár száz méterrel a hágó után rohantak meg az érzelmek és örömkönnyekre fakadtam, hogy: „Igen, megcsináltam! Túléltük! Megtettük! Felmentünk 5415m-re egyedül, segítség (porter, vagy guide) nélkül, a 15kg-os táskáinkkal!”

Hatalmas volt! Ugráltam volna! Kiabáltam volna! (ha nem féltem volna, hogy lavinát indítok el…)

 

A folytatódó lefelé cammogás viszont nem volt az.

Nekem még jó a térdem, de másoknak, pl Kristynának rettenetesen fájt nap végére.

 

Ja ami furcsa volt és kicsit idegesítő is, hogy lányok előttünk néha csak megálltak és nem lemenve az ösvényről, de az ÚTRA pisiltek! Már nem azért, igaz nincs bokor, fedezék, de akkor is le lehetett volna menni, legalább egy-két métert és ott…

Ja és addig mi meg megálltunk mögöttük 20-30 méterre, hogy ne is zavarjuk őket (először hordárok állítottak meg minket, utána láttuk mi a helyzet). Azért hihetetlen mennyire parasztok voltak. Vagy hogy is mondjam. Vagy ez csak nekem tűnik kicsit barbár viselkedésnek?

(Indiában és Nepálban is láttam már helyi asszonyokat szoknyát csak kicsit feljebbhúz, leguggol, majd nyomatja… de azért Nyugatiakat még nem! Ha már itt tartunk Malawiban is ez volt a divat, piac körül.)

 

Egy üres háznál megpihentünk kicsit, majd folytattuk a cikk-cakkot lefelé, a most már újra feltünedező füvek mellett. Véget ért a kősivatag.

Először Chabarbu pár házát értük el 4190m-en. Inkább csak éttermek és hotelek voltak azok is. De innen már ment kocsiút is lefelé.

Végül csak véget ért az cikk-cakk falu után. Még mindig folyamatosan mentünk lefelé, de mindkét oldalon patakok mostak ki nagy kanyonokat. Az út is kétfelé ágazott, mi Muktinath felé fordultunk.

 

Utunkat egyszer csak egy széles kanyon keresztezte, amin egy rettenetesen hosszú kötélhíd vezetett át. A híd szerintem több, mint 100 méteres volt, s kb ugyanolyan magasan is volt kifeszítve.

Majdnem visszafordultam, mondván én ezen nem tudok átmenni! De addigra már lányok egy csapata mögém ért, tehát csak előre volt út. Valahogy átértem, s onnantól oké volt.

De végig a pánik tartott sokkban, ahogy araszolta előre, a híd meg, ha jönnek mögötted, vagy több ember megy rajta egyszerre akkor ki is leng kicsit, meg fel-le hullámzik, egyre nagyobb amplitúdókkal! Nagyon ijesztő tériszonyosoknak!

 

Hamarosan megérkeztünk Muktinathba is, ami buddhistáknak és hinduknak is szent hely.

A hegyoldal a falu fölött milliószám tele van szőve imazászlókkal, és gompákkal, kolostorokkal.

Találtunk szállást olcsóért is. Első helyen egy ezrest akartak elkérni, másodikon már csak 200-at, ha ott eszünk. Volt is nyomtatva egy papír, hogy nekik az ACA miatt le kellett vinniük áraik szállással kapcsolatban, tehát egyedüli bevételük étteremből van, szóval ha nem eszel ott, akkor 1000 rúpiás bírságot kell fizetni!

 

Vacsira jak steak-et ettünk, ami isteni volt! Sistergő vastálon hozták ki, ami egy fadeszkán volt, hogy ne égesse meg kezüket, asztalt.

Azóta sem ettünk olyan jót, pedig próbálkozunk! :)

Szóval Muktinathban, asszem a Buddha Hotelben ki kell próbálni jak steak-et, ha arra jársz! ;)

 

És ez volt az első hely, ahol forró fürdő volt az egész úton!

Rettenetesen jól esett! Az utóbbi pár napban nem is fürödtünk igazából, mert nem volt lehetőség, vagy hideg volt, vagy csak jegesen hideg víz állt rendelkezésre!

 Muktinath fölötti Guru Rinpocse (Padmaszambhava) szobor és messzebb nyugaton a Dhaulagiri-hegység.

Fejfájásom is elmúlt, ahogy leértünk 3800m-es magasságban lévő városba.

Jól megúsztuk ezt a túrát súlyosabb hegyi betegség nélkül!

Ettől is féltünk leginkább. Hiszen ezt kivédeni csak lassú emelkedéssel lehet, meg ha az ember alacsonyabban alszik a nap alatt elért legmagasabb pontnál! Durva fejfájással járó szar ez, s ha az ember leszarja és csak megy feljebb, akkor kóma, majd halál is beállhat. Viszont ha alkalmazkodik a magassághoz, ha hagy időt az akklimatizációra, akkor mindenkinek lehetséges. Fura dolgok ezek. (igaz, nem is teljesen jó, ahogy leírtam itt. Akit jobban érdekel nézzen utána!)

(Aki meg ténylegesen 3000 méter fölötti túrára megy, az tényleg nézzen utána!)

 

Szobánkból pont ráláttunk az egyik nem messze lévő kolostorra. (több is volt ott, akárcsak hindu templomok és buddhista gompák is)

Szóval a túra ezen részével megvolt a katarzis, a csúcspont, a miért! Ezért mentünk oda: áttúrázni a világ egyik legmagasabban lévő sima túrázással elérhető hágóján! 5416 méter! Ez azért nem semmi!

Elmondhatom, hogy életem egyik álma, bakancslistás pontja ki lett pipálva! ;)

De még van rajta ezer és egy elérhető álom!

Minden nappal mondhatni egyre több!

S amíg élek, azon is leszek, hogy minél többet meg is valósítsak!

Hiszen az álmok sosem halnak meg, míg az emberek élnek!

Kicsit megkésve, már Pokharából írom ezt a bejegyzést.
A túra után, de még mindig az Annapurna Körtúra hatása alatt!
Elmondhatom, hogy számomra az egyik legnagyobb kihívás és az egyik legszebb élmény is volt egyben!
Két részre bontom a történetet, az első 5 nappal kezdem, majd a következő részben folytatom, hogyan jutottunk el a hágóig, majd onnan le.
Nehéz volt. De minden perce megérte! ;)

 

1. nap:

Október 13. Pokhara – Besi Sahar - Bhulbule

Korán reggel keltünk, s 6 után már ott is voltunk buszállomáson. Rengeteg másik külföldi volt még ott. Egy ürge mondta, hogy tőle lehet jegyet venni, szal vettünk 500rúpiért, fejenként.

Egy kis helyinek látszó busz tetejére fel is lett pakolva mindenki nagy zsákja. Mi azért a por ellen és, hogy bele ne turkáljanak ráhúztuk az esővédő burkot (ahogy előtte, mikor Lumbiniből jöttünk, ahogy láttuk, hallottuk másoktól!).

6:30-kor el is indult a busz, igaz csak kb a buszállomás utáni 10 m-ig jutott, ott vártunk másik 15 percet. Elvileg csak egy helyen állt volna meg, de persze majd mindenhol megállt, ahol emberek akartak felszállni az út során. Dugig töltötték itt is a buszt helyiekkel, hogy ne álljanak, hátraadtak amolyan dobszerű kis sámlikat, és arra ültek le, még külföldiek is, akiknek nem jutott szék.

5 órásra mondták utat, de végül 4óra 30 perc alatt Besi Saharba értünk. Néha ijesztően vékony szerpentineken mentünk, az ablakon kinézve láthattuk, ahogy a szakadék a mélyben fortyogó folyóig tart.

Besi Saharban beültünk először egy étterembe kajálni, majd érvényesítettük a túrás papírunkat, és irány az Annapurna körtúra! ;)

Elsőnek egy úton kellett lemenni és egyből szembesülni is egy kis problémával. Egy patak keresztülfolyt úton, tehát le kellett vennünk bakancsokat, hogy át tudjunk kelni. Vicces volt. Főleg, hogy közben meg dzsipek és buszok mentek el mellettünk. Ahogy az egész aznapi úton.

A túl oldalon gyorsan át is próbáltuk rendezni zsákokat, a kistáskákat is rákötöttük a nagyobbakra, hogy csak a hátunkon legyen tatyi.

Az út nem volt nehéz, s hosszú sem, papíron 2 és ¾ óra Bulbuléig.

Igazából szintemelkedő sem volt benne. Dzsungel határolta az utunkat, jó nagy pókokkal. Eléggé ijesztő azért a majd 10cm-es dögök között mászkálni, főleg második napon, amikor egy olyan hídon kellett átkelni, aminek az oldal és tető fémcuccai között dugig volt velük!

Hihetetlen az itteni közlekedés, amikor az egy autónyi kivésett-kirobbantott hegyoldali utakon egymást előzgetik a buszok és dzsippek. Itt még sokan indiai ruhákat hordtak.

Egyszer-kétszer régebbi földcsuszamlás helyein kellett átkelni, ami kicsit ijesztő volt na, még ha azóta valamennyire el is takarították a köveket az útról, sokszor akkor is elég hajmeresztő volt átkelni azon a részen.

Nap közben többször is láttunk amolyan függő kötélhidakat (természetesen fém sodronyból állt, nem kenderkötélből, s talapzatuk mindig jól le is van betonozva), végül egyedül Bhulbulenál kellett átkelnünk egyen, hogy a Marsyangdi folyó túlpartjára érjünk. Nekem és Kristynának is tériszonya van, szal nagyon jó kis párost alkotunk az ilyen hidakon. :)

Már előtte is, de út közben is megfigyeltük, hogy sok helyen hosszú bambuszokból hintákat készítenek, s gyerekek nagy sikongatással játszanak rajtuk.

Ez is annyival jobb, mint India, itt az emberek többsége mosolyog, és valahonnan mindig hallani gurgulázó gyermek nevetést.

A túra a hegyek között kanyarog végig, s alacsonyabb területeken mindenhol rízsföldek vettek körbe bennünket!

Nem gondoltuk volna, hogy már itt találkozni fogunk ilyenekkel, valahogy csak Vietnamban számítottunk rá.

Láttunk fekete rizst is.

 

• 
• 
• 

Bhulbuléban két szállást is meglestünk és igaza is lett első tulajának, végül is mindegyik ugyanolyan, az árak is, hiszen az Annapurna Területi Megőrző iroda egy szintbe hozta vendégházak nagyon is különböző árait. Szállás pl mindenhol egyforma, kajaárakban térnek el kicsit (valahol egy harmaddal is, mint később kiderült!). De szállás sokkal olcsóbb, így az éttermi árakból tartják fent magukat.

Szobánk kicsi fából készült kis lyuk volt, fa ablakokkal, csúszóajtóval, lyukakkal mindenhol, szóval nem igazán volt magánélet arrafelé. De sok másik helyen is ilyen volt a trópusi éghajlaton.

• 
• 
• 
• 

Alattunk a Marsyangdi folyó zúgására aludtunk el aznap, és még a rá következő pár napban is, hiszen a túraútvonal a folyót követi hosszan felfelé.

Aznap vacsira kipróbáltuk a híres nepáli kaját, a dhal bhat-ot is, ami egyszerűen kb ugyanaz, mint az indiai thali! Csak ennek nem volt olyan jó az íze. Bár lehet, csak ott, helyben nem készítették jól, mindegy, azóta nem ettünk újra.

Ja volt ott egy fiatal francia pár is, akik a 14 hónapos utukat kezdték itt Nepálban, amit elvileg Ázsia-Óceánia körüljárásával töltenek majd… Ejjj… de jó lenne...

 

2. nap:

(okt.14.) Bhulbule - Syange

Reggel még a folyó mentén haladtunk, majd az út felvitt minket a hegyoldalba, s egyre feljebb, míg Bahundanda falvába nem értünk egy dombon, 1270m-en. Egy tökéletes kilátóhelyen épült étteremben ittunk egy-egy üdcsit, míg a tájat csodáltuk és eldumáltunk a tulajjal.

Amikor megérkeztünk egy idősebb amerikai pár és egy fiatalabb lány volt ott. Ő nekik amolyan UV fénnyel vizet tisztító toll szerűségük volt, s azzal készítettek ivóvizet. 1 litert kb 90másodperc kevergetés során. Azért a mienk szerintem jobb, ez most nem reklám, de mi a Sawyer Mini vízszűrőt használjuk, amivel bárhonnan szerzünk is vizet, csak keresztülszívjuk azt ihatjuk is. Hasonló a Lifestraw-hoz, viszont sokkal kisebb és míg előbbin csak 500 gallon vizet, a Sawyerrel elvileg 100000 gallon vizet lehet átszűrni, mielőtt új kell. Árban majdnem ugyanazok, igaz a Lifestraw segélyezi a világ szegényebb rétegeit ingyenes ivóvízzel. És itt a reklám vége. :D

Vicces pontok is vannak a menüben. :)

(Büdös zokni pár, Véres alsónemű, Átizzadt póló, sáros gatya.)

Tök nő sok helyen a tetőkön.

Út közben elhaladtunk megint sok-sok rizsföld mellett, de kínaiak által épített vízerőmű-gát mellett.

A túraösvény a domboldalakban ugyebár levált az autóútról, így sokkal több régebbi földcsuszamláson is kellett átmásznunk. Autók elől azért elpakolják a sziklákat, kőgörgetegeket, gyalogos úton, a többség csak átmászik rajtuk, vagy kitaposnak újabb ösvényeket a nagy kövek között.

• 
• 
• 

Ja és nem csak rízs, de banánfák is voltak mindenhol! :)

• 
• 

Na és akkor oda is értünk ahhoz a hídhoz, aminek az oldal- és tetőbordái között is tele volt tenyérnyi méretű fekete-sárga pókokkal. Mégha nem is félek pókoktól, azért nem volt jó érzés átmenni ott. De akkor jutott eszembe, hogy Bahundandában, az étteremben találkoztunk egy holland párral is, ahol a lány pókiszonyos volt. Azért kíváncsi voltam, hogyan kelt át a hídon (később is találkozgattunk, némelyik napon, szóval sikerült neki).

 

Ghermu falujánál találkoztunk először a régi, hagyományos kapuval, ami minden falu elejénél és végénél ott áll. Három kis toronnyal a tetején (fekete, piros, fehér), s általában imamalmokkal a két szélén, amit meg tudsz pörgetni, ahogy áthaladsz rajta.

Tök furán tárolják amúgy a kukoricát és a szalmát is.

Itt is volt már olyan szakasz, ahol a hegyoldalába vájt, nagyon keskeny úton kellett fel-le mászni, néhol még volt valami fal is, de sok helyen az már lezuhant a szakadékba. Eléggé ijesztő volt na!

Láthattuk hogyan megy valamilyen aratás is.

Aznapi utunkat Syange falujában zártuk, miután átkeltünk egy baromi hosszú függőhídon, egyből a mellette lévő szállásra mentünk. El akartunk a jutni a meleg vizes forrásokig, de Kristyna túl fáradt volt tovább gyalogolni. A falu mellett volt egy hatalmas vízesés, de nem néztük meg, amúgy is aznap már sokat láttunk. :) Meg a rá következő napokban szintén.

A szobánk ablakából pont ráláttunk a hídra, így láthattuk, ahogy a gyerekek később felmentek nagy csoportban és elkezdték hintáztatni, nagy sikongatásokkal. Jó móka lehet… Meg sárkányt is próbáltak eregetni róla (ja itt a sárkányeregetés is jó móka, már Indiában is láttuk, hogy sok gyerek ezzel játszott a késő délutánokban).

 

• 
• 

3. nap

(okt.15.) Syange - Tal

Aznap először megint a hepehupás autóúton kellett kanyarogni magasan a folyó fölött, sokszor vízesések ontották vizüket az útra, s úgy kellett nagyobb köveken átugrabugrálni a túl oldalra.

• 
• 
• 

Aztán az ösvény elkanyarodott az útról és a hegy oldalában kellett felmászni a dzsungelen és mini vízeséseken, patakokon át a meredek hegyoldalon. Nagyon kifárasztó nap volt a sok mászással.

• 
• 

Egyik faluban ahol megálltunk egy Sprite-ra, kisfiúk felállítottak egy asztalt és azon játszottak műanyag korongokkal. Kicsit olyan volt, mint billiárd (szürke és fehér korongok jelképezték a két játékos egységeit, s egy narancssárgával kellett úgy meglökni őket, hogy a sarkokban lévő lyukba essenek).

Láttam kakasharcot is. :)

Aztán persze megint lefelé… ahogy szokás, fel és le… minden nap…

Egy függőhídon való átkelés után brutális emelkedő, néhol még lépcsőszerűség is ki van építve kövekből, aztán megint olyan hegyoldalba vájt utakon kell menni, aminek kb a fele már a 100-200 méterrel alattad hömpölygő folyóban van. Néhol azért kövekkel, mint téglákkal alá volt dúcolva az út, de szerintem ritkán volt több, mint egy méter széles…

• 
• 
• 

A völgy másik oldalát határoló hegyen láthattuk a sziklába vájt úton száguldozó dzsippeket.

Néha találkoztunk szembe jövő túrázókkal is, akik az Annapurna kört a másik irányból teszik meg. (miután már láttam, milyen is az a másik oldal, minden tiszteletem az övék)

Sokszor találkozunk igazán öreg emberekkel is. Ami először furcsa volt Egyesült Királyságban is, de úgy néz ki, Magyarországon kívül azért több öreg tartja magát formában.

 

Még egy brutális mászás következett, ahol megálltunk egy teázóban megint csak egy-egy kólára, majd utunkat folytatva egy porter (hordár. Bár igazából a magyar köztudatban sherpának hívják őket, még ha az a szó egy népcsoportot jelöl is, nem egy munkát!) csapattal előzgettük egymást.

Azért vicces, amikor mi a 15 kilós zsákjainkkal jobban haladunk, mint azok az emberek, akiken csak egy kis táska van, vagy még az sem, mert a hordárjaik cipelik a cuccokat. (és igen, még akkor is, ha tök egyszerűen követhető az útvonal, sok ember bérel túravezetőt és hordárokat is)

Egy régi nagy kapun keresztül haladva Manang tartományba értünk, s a kiszélesedett köves folyóágy mellett meg is pillanthattuk aznapi célunkat, Tal falvát, 1700 méteren.

Ott végül kicsit drágábbért, de kivettünk egy olyan szobát, aminek volt fürdő-wc-je is.

Elvileg volt meleg víz, ami nagyon meglepően fagyasztóan hideg volt!

Amúgy nem igazán vannak Nepálban sem és Indiában sem meleg vizes fürdők, ami a trópusi éghajlaton még nem is igazán zavaró, hiszen ott a víz nem is igazán hideg, meg amúgy is meleg van, de a hegyekben… brrr….

 

Lepakolás, ruhamosás és egy baromi hideg zuhany után körbesétáltunk.

Az úton tovább haladva, elhaladtunk egy imamalmos fal mellett (ez után már sok helyen vannak ilyenek, ahogy mani-falak is, ahol a mantrákat belevésték kövekbe, s azokból nagy kupacokat emeltek).

A folyóparton fiúk egy csoportja körbevett egy srácot, mint a parton álló ausztrál ürgétől megtudtuk a szegény kölyök leesett a partfalról, s jól beütötte magát. De az ürge csak röhögött rajta, és a többi srác sem tűnt túl aggódónak. Aztán jött egy felnőtt, elvileg a doktor. (a szája vérzett, és eléggé dülöngölős volt a járása, de megmosdatták folyóban, aztán vissza faluba)

Mi meg folytattuk utunkat a falu után lévő két hatalmas vízeséshez. A nagyobbhoz egy ijesztően meredek lépcsőn fel is lehetett menni.

Ja Taltól kezdve reggelente már pulcsiban indultunk, s csak azután vettük le, ha már napsugarak elértek-felmelegítettek minket.

 

Mondtam már, hogy ekkor volt telihold is?

4. nap

(okt. 16.) Tal – Koto

Szóval reggel 1700m-ről indultunk, még ha karórám folyamatosan kevesebbet is mutatott 90m-rel (egész túra során, minél magasabbra mentünk annál nagyobb volt a különbség).

Először a folyót követtük, s 3 kutya mellénk is szegődött a faluból, a kb 1km-re lévő következő pár házig, ahol lementek a folyópartra játszani.

Szerintem még nem említettem, de mióta beléptünk Manang tartományba többször is láttunk utunk végéig (Mustang tartományban is) a kommunista (Maoista) pártra való szavazási felhívást, falfirkákat, pártirodákat, vagy miket… Azért kemény, hogy alig pár éve voltak eléggé durva zavargások emiatt Nepálban. Mi csak a feliratokat, sarló-kalapácsot láttuk sok helyre felfestve pirossal.

 

A túraútvonal még egy darabon a Marsyangdi folyó jobb oldalán kanyargott, pár vízesés mellett is elmenve. És itt végre láthattunk majmokat, amiket útikönyv szerint már asszem első nap alatt kellett volna! Aranyos kis szürke testük és fekete pofijuk volt, gyorsan felmásztak, elbújtak a felsőbb sziklák között növő bambuszok közt.

Egy 62m-es kötélhídon kereszteztük a folyót, s jó darabon a kocsiúton haladtunk.

• 
• 
• 

Egyre feljebb és feljebb a folyó szintje fölé. A nap is hamarosan előbukkant.

Ez is valami csoda itt a hegyek között kígyózó vékonyka kis völgyekben, ahogy a nap sugarai szépen fokozatosan esnek be az egyik oldalon, s a másik íve fölött sugarakra esnek szét.

• 
• 
• 

Végül megint a folyótól nem messze ment az út.

Egyik falunál át kellett volna menni másik oldalra, de láttuk térképen, hogy nemsokára visszacsatlakozik a kocsiútra az ösvény, szal maradtunk ezen.

• 
• 
• 

Sokszor a vízesések egy az egybe az úton folytak keresztül.

Egész nap felfelé kanyarogtunk, én meg 1985 körül elkezdtem lőni a fotókat az órámmal (aztán láttuk csak Bagarchapban, hogy igazából 140 m-el kevesebbet mutat…).

 

• 
• 
• 
• 

Dharapaniban volt egy ACA (Annapurna megőrzési terület) iroda, ahol pecsételtetni kellett engedélyünket. Ahogy az út során néha-néha kell.

Itt találkoztunk olyan kedves (valamilyen brutál himalájai verziójával) csalánnal is, aminek a levelek tetején is van tüskéje, tehát jól összebökdösött, ahogy leültem mellé pihenni.

Ja meg itt találkoztunk az első cseh csapattal is (mondjuk ők másik túrára mentek, fel magas, havas hegyekbe).

 

Danaqueben (2200m) megálltunk egy üdcsire (amit időközben leszorítottunk maximum napi 1-re… mert asszonyka szerint nem egészséges literszámra magamba dönteni a Sprite-ot) ajándékba kaptunk a tibeti nénikétől két almát is. Nagyon fincsi volt! ;)

Aztán jött a brutális emelkedő: 400m!!!

Úgy döntöttünk követjük kocsi utat, kevésbé tűnt nehéznek (hiszen nem lehet olyan meredek, mint gyalogos ösvény). De egy idő után mi is ösvényre váltottunk. Először viszont halálra féltük magunkat, a magasan a kivájt sziklák között kanyargó víz-mosott, omladékos, földcsuszamlásos szar úton! Ja egy hatalmas vízesés is majdhogynem az útra ontotta terhét! (viszont gyönyörű volt!)

Ahogy elhagytuk a kocsiutat, saras trópusi és magashegyi (fenyő, juhar, makk) fák között folytattuk utunk. Míg egy kötélhídon át nem kellett kelnünk (szerintem erről töltöttem fel videót facebookra), és végre elértük Timang (2630m) falvát.

Yak Curry-s rizsem vacsira. (valami nagyon száraz-rágós volt a hús benne...) Meg a masala teám. ;)

Chame-ba akartunk először menni, de annyira kifáradtunk a napi emelkedőktől, hogy végül Kotoig jutottunk csak.

 

5. nap:

(okt. 17)

Koto – Upper Pisang

 

Falon óvszer doboz.

Ma napon már gyönyörországban túráztunk! Legalábbis nekem kedvencem a Pisang és Muktinath közötti rész!

Korán indultunk, de falu közepén ACA check point, és többedmagunkkal odaérve, vagy fél órát kellett várni.

Itt mentünk először keresztül amolyan sztúpa szerűség alatt (mint valami kapu, s plafonon és oldalakon is belül tele van szép festményekkel), akár a helyi falvak kanijai.

Mai utunkon sok-sok külföldivel kerülgettük, előzgettük egymást a fenyőerdők között.

Egy részen a függőleges sziklafalból út lett kirobbantva, s magasan folyó fölött kellett menni, ijesztő volt, na. :)

Itt találkozott Kristyna másik cseh párral, apa-lánya kombóval. Lány Svájcban él, és Annapurna után összeházasodik egy chilei sráccal. 7 nyelvet beszél. (csak pár infó,amit megtudtam akkor)

Nap közben elhaladtunk nagy kerítéssel körbevett almafarmok mellett, s egy pihenő teaháznál mindent árultak almával. Almáspitét, almalét, másik sütiket, italokat, almákat. Vettünk párat, fincsi volt.

• 
• 
• 
• 

Ahogy kikanyarogta az út magát a sziklavájatból, egy olyan hatalmas sima szikla mellett mentünk el, mintha egy asztal lett volna az oldalára borítva, úgy állt meredeken a folyó kanyarulatában, pár kilométeres hosszban és ki tudja hány száz méter magasan! Drasztikus, de magasztos volt!

Egy hídon való átkelés után inkább ösvényt követtük, nem utat, ami cikk-cakkban emelkedett fel a fenyőerdőben. Valahol félúton jó pár árus kipakolta portékáit. Nasi és üdcsi között volt sok-sok tibeti-nepáli csecsebecse is.

Dhukure Pokhari után (3060m) olyan kiszélesedett völgybe jutottunk, ami minket teljes mértékben az amerikai Sziklás-hegységben játszódó filmekre emlékeztetett. Csak pár ranch hiányzott onnan, s teljes lett volna a kép! ;)

Az út itt két felé ágazott, mi Upper Pisang felé (felső Pisang, van alsó is, de útikönyvünk és wikitravel is azt írta sokkal jobban megéri felfelé kanyarodni a kilátás miatt) mentünk tovább.

Itt kezdődött el az a magashegyi fenoménom, hogy hiába is vannak tele a hegyek patakokkal, folyókkal, vízesésekkel, és felhőkkel, teljesen, tökre ki volt száradva minden! Majdhogynem sivatag stílusban, még ha sok volt a bokor és fenyő is.

Itt épült olyan por réteg a cipőnkre, ami azóta sem jött le. (gatyáról sikerült lemosni)

Egy farmon megláttuk életünk első jakját is! Nagyon jópofa állatok! És finom a húsuk is! :)

Aztán csak kanyarogtunk és kanyarogtunk felfelé a domboldalakon, mígnem eljutottunk Upper Pisang falváig (3310m).

Pár sráccal együtt felfedeztük helyet. Első szállás drága volt, de aztán a srácok csoportokra oszlottak és mindegyikük megkérdezett egy-egy helyet, mi meg vártunk válaszra. :)

Ilyen volt a látkép szobánk ablakából.

Ez volt az étkezőben lévő kis buddhista szentély. Sok helyen egymás mellett van a Dalai Láma és Karmapa fotói.

Végül a Hotel Tukuchebe mentünk, mert ott fejenként 100 ha ott is eszünk.

Meleg (langyos) vizes fürcsi, majd csendespihi és irány meglesni a gompát (buddhista „templom”).

Miután körbejártuk, leültünk kicsit nyugizni, egy kiscica meg bejött. Kristyna hiába próbálta magához édesgetni, a cuki dög az én ölembe jött. Aztán meg le sem akart lépni. :)

A látvány gyönyörű volt onnan! Még hoteltől is!

 

Gondoltam eddig írom, mert utána annyival másabb a táj is, meg minden, igazából már Pisangék előtt elkezdődik a számomra legszebb és egyedülállóként látogatott terület.

JA itt órám már majd 100m-rel mutatott kevesebbet.

10.-én reggel Gorakhpurban: kimentünk buszt keresni, ami elvinne minket az indiai-nepáli határhoz, Sunauliba.

Találtunk is egyet, felpattantunk, megegyeztünk jegy árában, ami potom 90 rúpia volt fejenként, majd vártunk. És vártunk… 1 óra múlva végül meg is telt a busz és elindultunk! Vááá! :)

Egy erdő közepén nagy hanggal kidurrant az egyik gumi, egy jó félórába telt, míg kicserélték. Akkor vettük észre, hogy az út melletti fák között egy hatalmas pókháló van, közepén egy eléggé durván kinéző tenyér méretű pókkal. Később láttuk, hogy kb az összes út menti fa, villanyoszlop, bokor között ilyen óriás pókok vertek tanyát. Kemény volt! Egyik francia csaj először majd elájult, mikor kiment levegőzni kerékcserénél, és meglátta a pókot 2-3 méterre a fejétől.

 

• 
• 
• 
• 

 

3 óra zötykölődés után odaértünk határhoz, ki a buszból, s séta. Rövidesen megtaláltuk az indiai határbódét, ahol sorban álltunk a másik 2 francia párral, meg két lengyel sráccal. Volt ott egy koreai is, de az leadott egy busznyi útlevelet. Ja meg egy pár, ahol a csaj és a kislánya kínainak nézett ki, de Új-Zélandi útleveleik voltak, a srác meg német.

Szóval úgy 20 perc múlva megvolt a pecsétünk, hogy elhagyjuk az országot.

Keresztül gyalogoltunk falun (ami elvileg 750m volt), míg át nem léptünk az indiai határt jelképező hatalmas kapun, hogy olyan 20m gyaloglás után meg a nepáli szintén nagy kapun beléphessünk a Himalája országába!

Ez az a 20m-es szakasz a két ország között...

Nepálban vagyunk! Jeee! :)

A bevándorlási hivatal egyből jobbra van, ahol kb fél óra alatt el is készült a vízumunk, fejenkénti 40 amerikai dollárért. Ja a párnak a kislánnyal, nem kellett fizetniük a gyerekért, mert az még baba (útlevélben tuti babakép volt, de kislány volt vagy 6 éves).

 

Aztán elgyaltunk keresni ATM-et. Utána jött egy riksás, hogy elvinne minket a Lumbinibe tartó busz állomásig, 300-ért. Beleegyeztünk, de már akkor is gondoltam, hogy valami nem okés, később legalábbis biztos lettem benne.

Riksa gumija sziszegősen leeresztett pár száz méter után, de az öreg csak szenvedett vele.

Lefékezett egy taxi mellettünk, és felajánlotta, hogy elvisz akár Lumbinibe is.

Igaz 1000 nepáli rúpiáért. Később 500-ra redukálódott a szám.

Megkérdeztük mennyi a normális busz Bhairawa városából (ahova riksásunk vitt minket), kerek-perec megmondták, hogy 50 rúpia.

Mondtuk, akkor nem, kösz. Megyünk inkább olcsón.

 

Kis piac mellett volt buszmeg, ahol furi buszok álltak. Egyikbe jól beprotezsáltak, de nem volt aprónk fizetni a riksást, buszos legény elrohant az ezresünket felváltani. Kifizettem a riksást, erre egyik srác a buszon mondja, hogy tudjuk-e, hogy ez 100, maximum 150 rúpia lett volna.

Ráhagytuk, Kristyna megjegyezte, hogy most szerencsenapja van az öreg riksásnak, mert jó napunk van, végre Nepálban vagyunk!

Lumbinibe érve nekiálltunk szállást keresni, elsőben kicsit drágállottam az árat, tehát elsétáltunk még jó darabig. Az a hotel, amit neten találtam és ajánlották (Basil) elég durva volt! Rohadtak a falak, az összes szobában!!! Ja és senki sem beszélt angolul, de az kisebb gond.

Szal végül visszamentünk elsőbe, ahol az elsőnek látott szoba már elkelt, mi kaptunk egy másikat, ami szintén nem volt rossz. Kimostuk ruhákat, de tulajék nem engedtek a korlátra teregetni, tehát a tetőteraszra mentünk és ott feszítettük ki a gumipókot, meg a speckó szárító kötelünket.

• 
• 
• 

Aztán elmentünk templomok felé. Térképet látva, inkább visszajöttünk és béreltünk bringákat 100-100 rúpiáért 3 órára (este 6-ig). Elkerekeztünk a parkba, ahol egy biztonsági őr gyorsan le is szállított minket, mondván ez gyalogos övezet. Érdemes volt bérelni bicókat.

Igazából kb csak a Buddha születési helyéig (múzeum van ott, ahol ősrégi leletek, épületromok és Ashóka király látogatásának pillérei állnak) volt tilos. Utána szartak bele.

500 rúpia volt a belépő, szal inkább kihagytuk. Amúgy sem gondoltam annyira fontosnak a helyet. Ott csak egy ember született, aki később nagy dolgokat tett és tanított! Meg hát már két fontos buddhista zarándok helyen is jártunk előtte a 4-ből. Mostmár 3-at látogattunk meg, még ha itt nem is mentünk be múzeumba.

Északnak indulva elmentünk egy arany bébi Sziddhárta mellett, ami eléggé érdekesen nézett ki, na.

 

Táblán felirat: Hanyagold a kirívó öltözködést, és a kifelé mutatott fizikai vonzalmat.

Utána láttunk sok riksást, bicajost, motorost menni a tavak mellett, amik északi-déli irányban felezik meg a nagy parkot, nagyon szépen kitéglázva, mindkét oldalt, néha egy-egy íves híddal összekötve.

Szóval itt már lehetett volna bicózni, vagy csak mindenki szart bele, de inkább gyalogoltunk.

• 
• 
• 

Útközben véletlenül belerúgtam valami kiálló betondarabba, ami jól feltépte a bőrt a nagy lábujjamon.

Az északi csücsökig mentünk, ahol a Világ Béke Pagoda (szerintem inkább sztupa) állt.

Nagyon szép volt! Utána a naplementében gyalogoltunk visszafelé bicókhoz.

Útközben találkoztunk brekikkel, majmokkal és valami tehén-antilop szerűséggel is.

Békák tök királyak voltak: mert nem csak beugrottak vízbe, hanem ténylegesen a víz tetején ugráltak 5-6-ot, mintha kővel kacsáznál! :)

Étteremben kb csak 15% volt rendelhető a menükből, mint amit írtak, a fesztivál miatt… persze, hát hogyhogy nem tudtuk? :)

 

• 
• 
• 
• 

Kis gekkó a szobatársunk volt aznap éjszakára. :)

Másnap reggel (11) hiába is kaptunk el egy buszt reggel, ami 7-kor el is indult, már az első helyen is (kb 1km múlva), meg a második megállóban is 20-20 percet várt.

Szal a huszonpár kilométeres utat Lumbini és Bhairawa között kb másfél óra alatt tettük meg. Aztán lesétáltunk a másik buszállomásra, ahonnan Kathmanduba és Pokharába indulnak buszok.

Sofőr már ott üldögélt kint, de még vagy egy óráig nem indult el a busz, végül elmentek először a határhoz, s mondta, hogy várjunk itt, 10-re visszaérnek és indulhatunk Pokharába.

Oda is értek 10 óra előtt, be is ültünk, aztán Gooooo!

Buszjegy 500 volt fejenként.

Amikor végre elhagytuk buszállomást, megállt a busz a főúton, mert az egyik gumi lyukas volt, vagy mi. Fél órába telt kicserélni. Megérne egy misét a gumik állapota.

• 
• 

Aztán csak zötykölődtünk és meg-megálltunk felkapni embereket, kirakni őket, átküzdeni a lyukacsos utakon, stb…

Mivel most van valami nagy hindu fesztivál, mindenkinek vörösre festett rízs és festék volt a homlokára kenve, hajukba meg fű, vagy rízs szál tűzve. Mindenki szépen felöltözve, homlok vörösben, vidám, mosolygós. Busz dugig volt tömve, mert annyi ember utazott most az ünnepség miatt.

 

Buszozásról:

Nem csak Nepálban, de már Indiában is így működött: Itt egy buszon 3 ember dolgozik: egy a sofőr, aki végigvezet ki tudja hány órát naponta; van a pénz szedő emberke, aki begyűjti a pénzt, meg segít az embereknek be és kijutni buszból; és van a harmadik, aki a buszból kilógva ordítja, hogy Pohara-Pohara! Meg kezével üti az oldalát, ha meg kell állni, vagy el lehet indulni. Néha füttyög, vagy ordít a közlekedés másféle résztvevőivel (gyalogos, riksás, autó, stb).

 

Az a kis szívecskés doboz nem ám elsősegély, hanem hányós zacsi. Az út végére ki is ürült.

Kristya mellé odaengedtünk egy kislány, hogy üljön le, de annyira félős, vagy ijedt volt, hogy nem igazán akart ott lenni. Nem csináltunk pedig semmit, egyszerűen ilyen volt.

 

Ohh és akkor az országról:

Nepál a magasztos hegyek és a gyönyörű nők országa!

Igen, a nők kb 80%-a gyönyörű! De a férfiak is sokkal, de sokkal jobban néznek ki, mint az indiaiak. Igazából mintha kínai és indiai keverék lennének, mert bár barnás bőr, de húzott szem és szebb alak.

Oké, a többség modernebben öltözködik és a nők sem rejtik el magukat egymillió réteg szári alá.

Cicanacikat, farmereket, akár nagyon rövid ruhákat is hordanak, szépen festik magukat és egy szóval: szépek na!

A fiúk meg divatosak: öltözködésben, hajviseletben, meg minden.

 

• 
• 
• 

Az utsó nem egy kis örömlány, hanem egy stoppos, vagy családtag. Észrevettem, hogy ezekben a teherautókban/kamionokban nem csak a sofőr, hanem még 5-6 ember utazik.

Ami nagyon fura még Indiához viszonyítva, hogy már az első napon észrevettük, itt rengeteg helyen lehet alkoholt venni, és tele is van minden alkohol reklámmal! Nagyon furcsa volt ez India után, ahol szinte nem is láttam semmi alkoholra utaló jelet. (egyszer-kétszer láttam sört, de senkit sem láttam inni, vagy plakátokat, stb.)

 

A házak itt is toronyként az égbe nőnek városokban, de sokszor még kisebb településeken is. És csak az utcafront van szépen kidíszítve, festve, dekorálva, az oldalai, meg a hátulja általában csak betonnal el van húzva, s marad szürkén sokszor. Néha még a betonvasak is kilógnak.

Ja itt is nagy mánia mindent betonvasból építeni, mint Indiában. Ott a folyó, de már vasak lógnak ki belőle egyik oldalt, másik pillér meg már félig fel is van betonozva.

Némelyik házaknak mintha kis oltárok, szentségek lettek volna építve a tetejükön.

Másikaknak meg szinte dzsungel.

Nepálban fura, hogy a patakokon, de a kisebb folyókon is átívelő hidak általában elég vékonyak, szal egyszerre csak egy busz/autó és egy motoros/gyalogos fér el egymás mellett.

Az úton Pokharába rengeteg folyót kereszteztünk, hol kicsiket, hol nagyokat, erdőket, hegyek szerpentinjein kanyarogtunk fel és le (néha nagyon ijesztően közel a szakadékhoz! Főleg akkor volt pánikos, amikor láttad, hogy a szegély korlát -kő vagy fém-, vagy az alant lévő fák szépen ki vannak dőlve, törve, mert valaki már lezuhant ott!).

Rengeteg helyen megy az útépítkezés is, ott km-eken át nyelni lehetett a port (ja mert ugyebár minden ülés fölött volt ventilátor, de nem működtek, szóval csak az ablakok maradtak hűsítő légmozgásnak).

Utunk vége felé hatalmas és nagyon meredek oldalú hegyek szélén kivágott utakon kanyarogtunk az alant tekergőző folyam mellett. Elvileg 30km volt az a rész, de több mint egy órát vett igénybe. Ott már rengeteg helyen lehetett látni földcsuszamlás nyomait, ahogy kb a fél utat telehordta földdel és sziklákkal.

 

• 
• 
• 
• 
• 
• 

Én útikönyvben 6-9 órás utat olvastam, reggel utasszedő ember (mint kiderült nem ő volt a sofőr) azt mondta, olyan 8-9 óra lesz az út. Este 9 körül szálltunk le végre a buszról.

Nem éreztük a seggünket. És akkor mi végig ültük az utat. Sok ember órákat állt a buszon! Mégha nem is jöttek 11 órát, mint mi, de akkor is állhattak 3-4-et buszon. Kisgyerekek, anyák-apák babákkal vállaikon.

Volt ott két tini csaj meg egy tinédzser srác, ő velük beszélgettünk kicsit.

Lányok nagyon szépek voltak! :)

Ja az is furi, ahogy most már láttuk, hogy az emberek többsége nagyon mosolygós, jó kedvű általában! Sokkal jobb itt a légkör, mint Indiában!

Pedig elvileg szegényebb ország, sőt ha jól emlékszem, akkor az egyik legszegényebb a Földön (már amit olvastam pár éve), igaz még nekik is erősebb a pénzük, mint a Forint. Vicces.

Igazából kábé bánjuk, hogy Indiába mentünk először. Igaz, amúgy sem akartunk oda menni, mindig is Nepál volt a fő cél, de Delhibe olcsóbb volt a jegy, és akkor már gondoltuk a híres Indiában is körülnézünk.

Nem bánkódunk igazából, csak az idő miatt, mert így kevesebb jutott Nepálra, hiszen november elejére már van jegyünk Vietnámba.

 

Pokharában buszról leszállva taxi 700-ért vitt volna hostelig, mert ugyebár éjszakai meló, meg minden.. Autóriksást (tuktuk), vagy sima riksást nem láttunk itt eddig.

Végül inkább gyalogoltunk, és találtunk is egy hotelt.

Először 2000 rúpiáért akarta kiadni nekünk a szobát a srác, aztán 1500 (ugyebár fesztivál van, és éttermük sem működött, mert szakácsok haza mentek), végül lealkudtuk egy ezresre. Közeli kis boltban tudtunk venni papírzsepiket (nem volt wc papír), meg kínai levest (noodles).

 

Ma, 12.-én meg délelőtt elmentünk sétálni, meg infót gyűjteni, körülnézni. 2-ig volt időnk kicuccolni.

Reggel kimentem először egyedül, majd miután Kristyna felébredt, vele is a tetőre.

Hogy micsoda látvány fogadott minket!

A fennkölt hegyek, magasztosan elterülő 6-7 ezer méteres hóval borított csúcsai!

Tyúkól a tetőn. MI? :)

De a legjobb, hogy a városban mászkálva, sokszor még az utcákon visszanézve is csodálhattuk a távolban meredő alul barna, felül fehér hegyeket! Leírhatatlan!

Pokhara maga nyolcszáz akárhány méteren van, órám 845-830-at mutat, de még mindig trópusi idő van itt. Simán volt nap közben harmincvalahány fok szerintem! (pálmák, banánfák, kókuszt és ananászt és banánt árulnak az utcán. És nagyon jó ízük van! Mert érettek, helyiek!) ;)

Viszont reggel és este hüvi volt.

Utcák sokszor a malawii utcákra emlékeztetnek, persze nagyon másabb.

Hiába emlékszem úgy rá, hogy szegény ország, azért itt is van mindenkinek okostelefonja, meg jó ruhák, jó mocik, stb…

Még akkor is, ha sokszor van áramszünet, az elektromos kábelek összekuszálódott pókhálóknak tűnnek, az utcák mocskosak, szemetesek, tehenek rohangálnak itt is mindenfelé.

Ja ami másabb Indiától, hogy itt a kutyák többsége (ha nem az összes), nem valami rühes, holt vékony utcai korcs, hanem házi kedvencek! Nagyobbak, szőrösebbek, egészségesebben kinézőek.

 

• 
• 
• 

Itt van egy kakukktojás. Eléggé vicces, vagy beteges is akár.

Az itteni repülőtérről sok kicsi repcsi, de leginkább a motoros sárkányrepülők szállnak fel, a közeli hegy tető körül siklóernyősök köröznek (AKAROOOM!), meg sasok itt is mindenhol a város felett (mind Indiában, mondjuk ott leginkább vasút fölött, hogy miért…).

 

• 
• 

Megtaláltuk a tóparti városrészt, ami elvileg az utazók városrésze. Hát igaz, ami igaz, rengeteg itt a külföldi, no meg a boltok!

North Face, Jack Wolfskin és egyéb nagy nevű túra cuccokat lehet kapni fillérekért! (vettünk basebal sapikat, gore-tex anyaggal, pár ezer forintos összegben, Skóciában az ilyen tízezer forintokba került volna) Jól átkoztuk is magunkat, hogy nem hittünk az útikönyveknek, itt is lehet minden túra cuccot kapni, jó minőségben (sokan írták jobban is, mint amit Európában lehet kapni), csak tizedárakban. (oké, nem minden!)

Benéztünk ruha boltokba, tibeti buddhista cuccos boltba is…

Húúú, pár ember ájuldozna, miket lehet itt kapni, s milyen árakban!!! :D ;)

 

• 
• 
• 
• 

Végülis vettünk Annapurna térképet, meg pár szuvenírt (nem nagy cuccokat, felvarrós zászlókat. Ha már magyarban nem tudtam venni, itt csak összejött a kis magyar zászló! Nepálban!).

Ettünk egy olasz nevű kis étteremben reggelit (olyan 11-kor), azt hittük drága lesz, de nem! Olcsó volt, és finom! Mondjuk nekem a nepáli tea nem jött be (szegfűszeg, és gyömbér volt belefőzve a tejes, édes teába). De azért még adok neki esélyt a hegyekben, talán ott azért autentikusabb lesz! ;)

 

Megtaláltuk azt a hotelt is, amit kinéztem neten előtte, most itt írom ezt. :)

Igaz dél körül csak meglestük, meg lefoglaltuk szobát.

Aztán elmentünk külföldi utazók irodájába, vagy mibe, ahol megcsináltattuk az ACAP-ot (Annapurna Conservation Area Permit – Annapurna Védett Terület engedélyt) és a TIMS (Trekkers Information Management System – ez egy olyan cucc, ami a saját érdekedben jó ha van, mert ezzel is nyomon követnek, hogy merre vagy, merre mentél túrázni, ha valami történne arrafelé) kártyát.

Mindkettő nélkülözhetetlen az Annapurna Kör túránkhoz, szóval meg kellett csináltatni. 2000 volt fejenként, szóval 8k-t otthagytunk. De legalább letudtuk, mert ott megtudtuk, hogy csak 1:30-ig vannak nyitva!

Meg is ijedtünk kicsit, hiszen két-két fotó kellett, de nekünk kettő volt csak fejenként. Viszont ott helyben, INGYEN készítenek kb 3 perc alatt fotót rólad, és ki is nyomtatják 4 pici példányban!

Tök király! :)

Végignéztem regisztert, augusztus 19. óta 600 ember regisztrált már! Valahol szeptemberben volt itt egy magyar nő is! :)

 

Ezt letudva visszabattyogtunk Shova Hotelhez, összepakoltuk cuccainkat aztán irány a dögmelegben a Hotel Mountain View! Ahol übertuti szobát kaptunk! 3 irányba is láthatjuk a hegyeket! S micsoda naplemente volt! ;)

Visszafelé még próbáltunk SIM kártyát szerezni. Az sem egy egyszerű mutatvány, legalábbis azt mondták előtte, hogy kell két útlevél fotó, meg egy fénymásolat az útlevélről, a vízummal együtt.

Végül egyik boltban csak úgy adtak nekünk, igaz nem volt angol leírás hozzá, csak nepáli.

De az öreg kitartott, s vagy fél óráig keresgélt, mire megtalálta az angol leírást! ;)

Olyan kedvesek itt az emberek!

Tök fura. Főleg, hogy mindenki milyen segítőkész, meg az is, hogy eddig nem hazudtak nekünk, hanem mindig megmondták nyíltan mennyibe kerül ez, vagy az!

Boltokban sem mondanak bődületesen nagy árat, s simán felére lehet alkudni. Én pl 450-ért vettem magamnak ma egy North Face gore-texes sapit.

 

• 
• 
• 
• 
• 

Szóval most végre megírtam blogokat.

Egy darabig nem leszek az éterben, ki tudja, hogy lesz ez a hegyekben.

Majd meglátjuk.

Reménykedünk a legjobban!

Holnap indul az igazi kaland!

A legmagasabb hegyekben fogunk túrázni! :)

Még úgy útravalóul pár két esti kép.

És én ezzel búcsuzom, mert itt már éjfél is elmúlt és 5-kor kelni kell...

Ezt a bejegyzést már Nepálból, Lumbiniből írom. Bocsi, kicsit megkéstem vele, de először még gondoltam, hogy talán jobb, ha az összefüggő, egy hely körüli dolgokról egyben írok…

Perpillanat megint kiment az áram, tehát sötétben és rohadt melegben ülök. Az előbb fürödtem, de megint folyik (ténylegesen folyik) rajtam az izzadtság. Odakint meg tele van minden szúnyogokkal.

Ja Khajuraho óta mindenhol vannak szúnyogok, meg tavak vizek is. A kettő valahol összefügg. :)

Sok-sok rízs föld, rajtuk gémek, daruk, meg láttam gólyákat is méltóságteljesen sétálgatni. Meg emberek fel és alá, tesznek-vesznek, kakilnak-pisilnek… :)

 

Október 5.-én reggel megérkeztünk Varanasiba. Kis késéssel, dél körül oda is értünk.

Ja vagonunk tele volt külföldiekkel. Most alsó ágyakat kaptuk, fölöttem egy dagibb csaj és pasija legfölsőn aludt, oldal ágyon meg egy fiatal srác, mindhárman németek voltak. Srác tök jól nyomta a tutit reggel: telefont rárakta egy tartóval együtt egy amolyan minden irányba hajtható lábú tripodra, összekötötte egy klaviatúrával aztán úgy írta a blogját vagy mit.

Varanasiban kijőve vasútállomásról, jobbra kell fordulni s egy külön épületben ott van a Külföldieknek fenn tartott jegyváltó iroda. Brutális erővel megy a klíma és a ventilátorok. Négy csajos csoport már ott volt, meg még egy-két pár. Végül mi is sorra kerültünk és megvettük a Foreign Touris Quota (külföldi turista kvóta) jegyünket Gaya Jn-ig (Junction – csatlakozás). Igaz, nem is klímás kocsiba, hanem csak sima alvósba, amiből később jó kis történet lesz! ;)

De ez jóval olcsóbb volt! Klímás 1000, anélkül meg csak 300.

Ja az is poénos, hogyan kell itt jegyet venni: egy formanyomtatvány ki kell tölteni, miután ki lett választva a vonat és időpont. Név, kor, nem, útlevélszám be lesz víve rendszerbe, s majd csak aztán kinyomtatva jegy. Mindenesetre nem olyan könnyű megtalálni az épületet sem, mert mi semmiféle táblát nem láttunk arrafelé mutatva.

Aztán fogtunk egy riksát, aki elvitt minket egy szerinte sokkal jobb és közelibb hotelbe, mint ahova eredetileg mentünk volna (Zen Hotel tulajától kaptunk egy névjegykártyát, hogy menjünk oda, mert az olcsó és jó). Gondoltuk hagyjuk neki, majd kiderül milyen. Meglestünk két szobát is, végül utóbbi mellett döntöttünk. Mindkettő klímás volt, ami nem is jött rosszul. Az is 700 volt éjszakánként, igaz közel is volt az Assi Ghat-hoz. Nem volt kedvünk tovább szívni ebben a nagyvárosi közlekedési dugeszben! Nagyon durva! Mondjuk itt semmi értelme a körforgónak, meg a lámpáknak sem, mert ha nincs ott rendőr, mindenki leszarja, legtöbbször még akkor is ha ott vannak a rend őrei. De sok helyen ők irányítják a forgalmat.

Hotel tetőteraszáról lehet látni Gangeszt, és van ott étterem is, igaz nem olyan olcsó.

Szobánknak van terasza, ahova később kimosott ruhákat tudtuk aggatni (ja egyik nap vettünk a szemben lévő boltból mosószappant, mert tusfürdő nemigazán működött, mint olyan, s csak pazaroltuk így).

Kicsit körbejártuk környéket, kimentünk folyóhoz is, tényleg nagyon labirintus szerűségek ezek a kis utcák, jól el is tévedtünk párszor.

Környéken sok muszlim lakik, legalábbis esténként mindig kint ültek az utcán fehér hosszú ruhákban és kör alakú kis sapijaikban, hosszú szakállal. Aztán sötétben meg kölykök vonulnak végig az utcákon üvöltve. Most nem tudom ez valami játéka-e a helyi gyerekeknek, vagy valami vallásos dolog-e?

Hotelünkkel szemben találtunk jó kis éttermet, finom és olcsó kajákkal, minden este ott kajáltunk, néha reggelit és ebédet is.

Első este ettünk még valami érdekeset is: momót. Már csak neve miatt is érdekelt! Olyan kis cukinak tűnt! És nagyon fincsi is volt. A sült, nem a főtt; az annyira nem volt jó.

De még fájt a fogam valami édesre, szóval hotelünk éttermében is körülnéztünk. Találtam is valami tökéleteset: Hello to the Queen (Helló a királynőnek). Sült banán, összetört keksszel és vanília fagyival, csokiöntettel leöntve. Isteni volt! :)

 

6.-án délelőtt körbejártuk Varanasit. Reggeli a közeli étterembe, aztán keresztül a kis utcácskákon.

Jó sapija van, mi? ;)

Na az volt ám a labirintus! Színek, szagok, emberek, tehenek, kutyák, minden! És ez mind a maximum másfél-két méter széles kis sikátorokban!

• 
• 
• 

 

Kristyna csak úgy elsétált egy földön ülő öregasszony mellett, aki egy kobrát lóbált a kezében, olyan térdmagasságban. Amíg nem mondtam neki, észre sem vette, aztán meg majd szívrohamot kapott. (mondjuk vissza kellett jönnünk a sikátoron, mert zsákutca volt és ő látott a másik oldalon, kb szemben az első öreglánnyal egy kisfiút, a nyakában himbálva egy másik kobrát…)

Végül csak megtaláltuk a fő, a leghíresebb halott égető helyet, a Dashaswamedh Ghat-ot. Nem ilyenre számítottunk.

Én valahogy úgy emlékeztem, hogy National Geographic-on, vagy Discovery Channel-en régebben olyat láttam, hogy nyíltan kint égetik el a halottaikat, mielőtt a Szent Folyamnak adnák maradványaikat. Pedig nem. A Ghat-okban, épületeken belül történik a dolog (mi nem akartunk kellemetlenkedni, úgyhogy nem mentünk-lestünk be egyikbe sem).

Parton egyből letámadtak minket az árusok, csónakosok.

Valaki nem teljesen élvezi a lubickolást...

Szerintem minden egyes csónakos megkérdezte, nem akarunk-e csónakázni. Kristynára meg rászállt egy csaj, aki bőrre ragasztható csillám bigyókat akart neki eladni. Engem sokszor kérdezgettek, hogy akarom e, hogy megborotváljanak (ja sok ilyen tóparti, utca menti borbély van felállítva mindenhol, szék, s vele szemben tükör), pedig előző nap borotválkoztam…

Ahogy ott sétáltunk, láttam egy ürgét egy fonott kosárral üldögélni. Ahogy közelebb értünk, észrevett, s lekapta a kosár fedelét, azzal megütögette a cuccost, hogy felugrassza a kobrát benne. Kezében ott volt az a híres, filmekben látott furulya szerűség, teljesen filmes megjelenése volt.

Viszont, amint kaptam fel a kamerát, s kattintottam, hogy fotózzak, híre-hamva sem volt a kobrának. Emberünk ügyesen lezárta a dobozt, mielőtt ingyen lefotózhattam volna. Oké, nem is hibáztatom, hiszen gondolom ebből él…

Folyó széles, de nem annyira, mint a Duna. S partján hosszan felnyúló sáros-agyagos sáv van, tele mindenféle szeméttel. Az épületek, mint valami rakéta úgy nőnek felfelé a part fölött. Némelyiken sok-sok színes festménnyel. Vagy helyi graffitikkel, vagy isteneket ábrázoló képekkel.

• 
• 
• 
• 
• 

A parton vigyázva elsétáltunk addig, amíg gondoltuk már hotelünkkel kb egy vonalban vagyunk. Ott láttunk egy letakart testet, meg gyászolókat üldögélni körülötte.

Délután elmentünk postát keresni. Ami nem is annyira egyszerű vállalkozás Varanasiban. Igaz, nem is a főpostára mentünk, hanem valami kis helyit kerestünk. Végül rákérdeztünk, s útbaigazítottak. Be kellett mennünk valami kórház udvarára, ott jobbra fordultunk, s kb másik két épület mögötti sarokban meg is találtuk!

(Szóval fő utcáról, be kell menni egy nagy kertbe, ott balra fordulni, képen látható épület mögött megint balra, majd ott, egy sötét sarokban van a bejárati ajtó)

Viszont itt csak feladni lehet cuccost, képeslapjuk nem volt. Parton meg csak szarokat árultak (puha, fényes papír, az hol képeslap?), meg csak amolyan 20-30-as pakkot, ami meg kinek kell?

Aztán gondoltuk veszünk akkor klotyópapírt. Érdekes módon nagyon drága! Sok kis vegyesboltban lehet kapni, akár csak egyet is (ami nekünk kellett), de tök drágáért, végül egyikben sikerült lealkudnunk 50 rúpiára.

Este valahogy sikerült rávennem drágámat, hogy együnk fagyit hotelünkben. Persze amikor mentünk, akkor pont nem volt! Mondván, mostanában sokszor van áramszünet, fagyi meg elolvad, tehát nincs.

 

Utca kezdete.

7.-én délelőtt elmentünk Sarnath falvába, ahol Buddha a megvilágosodását követően először tanított. Buddhista berkekben úgy hívják, hogy „Itt hozta pörgésbe a Dharma kerekét”.

Régebben lehet, hogy kívül volt, mostanra viszont Varanasi egyik külvárosi részének mondhatnám.

Odafelé és visszafelé is brutális helyeken, közlekedésen mentünk keresztül.

Folyópart és a szemétdomb királya

 

Először a Mulagandha Kuti Vihara templomba mentünk, ahol gyönyörű falfreskók mennek keresztül Gautama életének különböző fontos szakaszain.

• 
• 
• 
• 
• 

Utána a mellette lévő emlékhelyhez mentünk, ahol elvileg először tanított 5 embernek a megvilágosodás mikéntjeiről, akik első tanítványai is lettek. Kifelé onnan az a két srác, akik a lerakott cipők mellett üldögéltek, megpróbáltak pénzt kapni tőlünk, mivel ők a szandijainkat őrizték. Na persze! Az ilyenekkel figyelni kell, mint minden útikalauzban is írva van: ha nincs kint sehol sem tábla, hogy fizetni kéne érte, akkor nem kell! S csak átverés az egész.

• 
• 
• 
• 
• 

Ahogy az ősi sztupához akartunk jutni, véletlenül betévedtünk egy Jain templomba is, ahol szintén egy öregasszony pénzt akart a cipővigyázásért. Megnéztünk egy kóreai buddhista templomot is. Végül az ásatási területre érve, kiderült csak jeggyel lehet bemenni, ami 200 rúpia volt. Kristynát nem érdekelte annyira, hogy fizetni akarjon érte, szóval végül egyedül mentem be, ő meg leült kapu melletti árnyékba megvárni.

Nagyon sok és régi épület, kolostorok maradványai voltak mindenhol, s az egyik legősibb sztupa! Minden cucc két ezer éves volt, vagy több! Ashoka király híres pilléreket rakatott ide is, amikor meglátogatta a helyet Kr. előtt 200akárhányban. A Dhamekh sztupa viszont olyan 1000 körül épült, igaz elvileg sokkal régebben lerakott maradványokra.

• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 

A hátsó kerítés mögött láttam a sok őzet is, amiről a hely a nevét kapta (Őz Park), már Buddha idejében is itt volt. Most viszont nem mentünk be oda első templom mögül, mert zárva volt, asszem.

Itt találkoztunk először minden fajta szerzetessel, a különböző szekták sok -féle színű csuháiban. Az ősi sztúpa mellett egy nagyobb csapat japán mantrázott, zen szerzetesek vezetésével.

Tuktukosunk várt ránk és visszavitt hotelhez, ahogy meg volt beszélve.

Sok indiai nőnek van úszógumija. A boltosok általában így ücsörögnek az asztalaikon. És egy Barbie cipőbolt. ;)

Délután viszont felfogadtunk egy bicikli riksást, hogy vigyen ki minket vasútállomásra. Na az volt ám a kemény menet! Szegény ürge szenvedett ám a hosszú út során. Végül ki is derült, hogy ami az elején 100 rúpiának indult az csak egy személyre volt ám, kettőre kétszáz! Kicsit menjen a… tudja hová! :) Auto-riksások (tuktuk) 150-ért járnak vasúthoz, meg onnan is.

Azért mentünk, mert előzőleg vasutas ügyintéző mondta, hogy nem tud nekünk jegyet adni Gorakhpur járatra, csak taktal jegyet, ami meg csak indulás előtti napon 10 órától lehetséges. (taktal:azonnalit jelent, lényegében fenntartott jegyek, azoknak akiknek sürgősen kell, így is hamar el szokott fogyni. Mondtam már, hogy rengeteg ember használja itt a vonatot?)

Viszont nem volt nagyon jegy, végül 9.-e délutánjára váltottunk jegyet, megint csak sima Sleeper (alvó) osztályra. Ez is olcsó volt, 340 kettőnknek, egy 7 órás vonatútra.

 

Aznap este már ki is mentünk folyópartra, hogy végre mi is megnézhessük a híres esti (vagy reggeli, akkor is van) ceremóniát. A közeli Assi Ghathoz mentünk, ami elvileg az utsó Varanasiban, de népszerű is. Tény, hogy sok ember volt. Annyira nem volt nagy szám, érdekes volt. Sok-sok éneklés, tapsolás mikrofonon keresztül, amit mondanom sem kell milyen minőségű tud lenni… (itt most nem koncerten lévő hangosítást kell elképzelni, hanem a sima majális szerűséget…)

• 
• 
• 
• 
• 
• 

Viszont itt találkoztunk a mi kis „chapati lánykánkkal”.

Amíg vártuk, hogy kezdődjön körbesétálgattunk, meg kerestünk egy jó helyet nézni majd a ceremóniát. Sok árus megint megtalált minket, de legtöbbjük hamar lekopott a nemleges válaszra.

Nem úgy mint ő. Aranyos, kis angyal arcú 8-10 éves forma kislány odajött és chapatit kéregetett, de olyan hangon, mint valami death metál énekes, hörgős-horroros hanggal! Nagyon durva volt! Amúgy a kislány nagyon aranyos volt. Kis időre oda is ült Kristyna mellé. :)

 

8.-án hajnali kelés, majd irány vasútállomás.

Elsőként, a tök sötétben kellett riksást vadásznunk, mivel mindegyik a kocsijában aludt az utcán.

Végül egyiket felkeltettük, aki felkeltett egy másikat, aki elvitt minket.

Korán érkeztünk, szokás szerint, s vonat is késett, de aztán jött csak a meglepi.

• 
• 

A sleeper class (alvó osztály) a klímás osztályok alatt van, de gondoltuk csak-csak nem olyan rossz az. Végülis nem az, csak 1 millió ember utazik vele!

Megpróbáltunk feljutni, de az emberek még kb leszállni sem engedték a többi szerencsétlent, s mindenki élet-halál harcot folytatott, hogy feljusson a vagonba.

Mi feladtuk és másik felé robogtunk, Kristynát feltoltam a tömegbe, de nekem már mozgó vonatra kellett felkapaszkodnom (jobbára ablakban lógtam, míg be nem könyököltem magam a tömegbe).

Azt hittük már ott fogunk meghalni, már rosszul voltunk, mert hiába is a nyitott ablakokon át jött be a menetszél, de a húgyszag azért erősen csapkodott minket, hiszen mellette álltunk.

Egy kis ürge folyamatosan hol Kristynára, hol rám bámult, s sokszor magához nyúlt OTT, már úgy voltam vele csak megfolytom és kidobom a tetemét a vonatból, amikor végre elhúzott.

Kb másfél óra múlva odaért jegyellenőr és mondta, hogy van helyjegyünk, miért nem mentünk be? Szóval beindultunk, s bekönyökölve magunkat tömegben, észrevettük, hogy ajtón túl sokkal nagyobb a hely és a légmozgás is, hála az összes nyitott ablaknak.

Helyünkön persze ült egy nagy család, egy ürge viszont idegesen elküldte őket, ahogy segített nekünk megtalálni helyünket. Innentől kezdve sokkal jobb volt az utazás.

Gaya-nál leszálltunk, s tuktukos nem akart 300 alá menni árban, szal végül belementünk, tudva, hogy a táv azért jó pár km! (asszem 15, vagy mi)

A Mahabodhi Templomhoz ingyenes a jegy, de azért kapsz egy jegyet. :)

Viszont minden egyes fényképezőre ki kell váltani jegyet, videókamerára meg sokkal drágább!

Telefonokat meg le kell adni megörzőbe (amolyan, mint uszodában a kis értékmegörző fakkok, legalábbis én ahhoz tudom hasonlítani). Egyébként ingyenes.

Viszont hiába is láttuk engem nem érdekelt először, s mikor átmentem fémdetektoron, s a motozáson, akkor katona visszaküldött. Szóval másodszorra menve át kellett kutatnia teljesen a táskámat, s kb 100 méter múlva a második ellenőrnek is még egyszer át kellett mennie mindenen a tatyimban. Ekkora már kicsit ideges voltam.

De végül a hely nyugalma és energiái hamar lecsillapítottak. Mégiscsak a bolygó egyik legszentebb területére léptünk be! Nem csoda, hogy ennyire ellenőrzik az embereket. Gondolom azért Mekkába, vagy Vatikánba sem csak úgy besétál az ember…

Gyönyörű park az egész, középen a hatalmas templommal, amiben egy arany Buddhán és rengeteg turbó-klímán kívül nincs semmi.

Viszont a templom mögött áll annak a bódhi fának a leszármazottja, amelyik alatt Gautama Sziddhárta herceg elérte a megvilágosodást több, mint 2500 éve!

Először egy szerzetestől kaptunk egyet, később egy nőtől egy másik bódhi fa levelet. Nagyon kedves gesztus volt. Később egy másik szerzetes is adott nekünk kettő levelet, de ő pénzt is akart, mikor mondta, hogy nem szívesen adok, és vissza nyújtottam neki a leveleket, akkor csak elfordult és elment.

Körben mindenhol kisebb-nagyobb sztúpák állnak és jó pár festett mani kő is.

Bal felé van egy nagyobb tavacska is, közepén a meditáló Buddhával, ahogy fölé hajol a kobra, hogy csuklyájával védje az esőtől.

Mindenféle szerzetes rendek képviselőivel találkoztunk. Egy nagyon idős japán nénike is simán rótta a köröket a templom körül, még ha gurulós járókerettel is!

Jó volt ott üldögélni a szent fa alatt, meg a helyen is körbe járni. Mégha nagyon sok mindent oda is építettek, akkor is még mindig nagyon jó rezgések vannak ott!

 

• 
• 
• 
• 
• 

A templom után a előbb a főutcán, később kisebb utcácskákon vágtunk át, keresve a 80láb magas Buddha szobrot, amit később meg is találtunk, de addigra már nagyon melegünk-elegünk lett. Sok-sok ország kolostorai, templomai mellett mentünk el (Myanmar, Bhután, Japán, Thaiföld, Tibet).

 

• 
• 
• 
• 
• 

Az egyik utcán sétálva elkaptunk egy tuktukost, vagy inkább ő kapott el minket. Érdekes visszafelé már csak 200 volt a menet, nem 300.

Vonat szokásosan késett vagy egy órát, de ez legalább klímás volt, a visszaút. Azt a jegyet, mint utolsót még Delhiben megkaptuk. Viszont ez nem Varanasi vasútállomásra vitt, hanem Mughal Sarai csatlakozásig, ami elvileg várostól 20km-re van.

Na az volt egy ijesztő menet, a sötét utakon keresztül száguldozni, amikor lehetett, mert legtöbbször kamionokkal, teherautókkal volt zsúfolásig az út. Fényszórók és por. Brutálisan sok por volt a levegőben, végül előkaptam kendőm és szánk elé fogtuk, hogy ne homokot lélegezzünk. A falvakon keresztül menve, mindenhol fények, és erősebb hangszórókon bömbölt a zene, mint egy koncerten.

Erről feltöltöttem videókat facebook oldalamra. ;)

Olyan nagy volt a dugó, hogy még ha sokszor apró kis utcácskákon is száguldottunk keresztül, hogy kerüljünk, így is 1 óra 45 percet vett igénybe, hogy visszaérjünk.

Hiába is állt utsó napunk majdhogynem csak utazásból, azért megérte!

Mert láthattam, járhattam azon a helyen, ahol a leghíresebb Buddha elérte a megvilágosodást! ;)

 Itt lehet látni, hogyan harcolnak az emberek, hogy feljussanak. A vicc az volt, hogy utána még vagy fél órát állt a vonat a peronon... :D

A bódhi fa melletti adományos ládában hagytam egy kis ajándékot. Kakukktojás! Ki találja meg? ;)

Gondoltam még ide foglalom össze, azt ami még Indiában történt.

9.-én reggel összepakoltunk, majd elmentünk még enni egy reggelit arra a helyre, ahol tök jó sültkrumplit kaptam 1-2 nappal előtte. Valami nagyon jó fűszerben sütik ki és olyan fincsi! :)

De most dél indiai kaját akartam kipróbálni (meg asszem talán csak ez volt nekik. Ja vicces, hogy egymillió kaja van a menün, de kb 80%-a hiányzik). Így idlit és masala dosa-t rendeltem. Első amolyan nyomott grízgombóc szerintem lencsés löttyben, egyáltalán nem volt jó. Viszont a dosa nagggyon jó volt! Ránézésre, mint pizza, vagy palacsinta. A tésztája utóbbira hasonlít, viszont jól megsütve, belül meg a maszalás töltelékkel.

Vonatunk délben kellett volna, ha induljon, viszont csak 1:30-kor ért oda. Meg még vagy egy órát álltunk másik helyen, szal végül tök sötétben értünk Gorakhpurba.

A világ leghosszabb peronja itt van, kb 1,5 km hosszú!

Rízs földek.

Kisétálva vasútállomásról, pont belementünk a nagy fesztiváli forgatagba! Zene üvölt mindenhonnan, led és más villogó fények, fényfüzérek, rengeteg árus és vásárló! Tiszta búcsú. Vagy valami nagy kirakodóvásáros fesztivál. De akkor már inkább a felturbózott búcsú! :D

Vasútállomással szemben nekiálltunk végigkérdezgetni hoteleket, megnézni szobákat, végül egyiket kiválasztottuk. Mondván ott 750-ért is lehet kapni, ami elég jól is néz ki, erre 990-et kért tőlem az ürge! Mondom mi van? 750-ben egyeztünk meg, mi azt a szobát akarjuk! Erre ő meg, de hát ők a 990-est mutatták, s mondtam hogy jó! Na álljunk csak meg! Elsőnek is az olcsóbb után érdeklődtünk! Végül meglestük, kivettük. A gikszer annyi volt, hogy egyik ablak hiányzott, helyén egy bődületesen nagy ventilátor volt, meg szúnyogháló. A ventilátor baromi hangosan zúgott, úgyhogy inkább nem használtuk. De tök mindegy, mivel minden zaj bejött utcáról, s mivel hotel a főutcán van, vagy hogy is mondjam, a vasútállomással szemben, így folyamatosan nagy ricsaj volt, viszont mi annyira álmosak voltunk, hogy simán elaludtunk! :)

A vonatozás nagyon hosszú volt, szétültük a seggünket, és elsőnek egy egész család is ült helyünkön. Nem értjük mi, hogy van ez… Most akkor ő nekik csak jegyük volt, nekünk meg helyjegyünk, vagy mi?

 

Ja meg Kristyna kidolgozott egy ötletet: azért van ilyen sűrűn áramszünet, mert még az áramkábelek sem bírják ezt a sok üvöltő zenét, amit itt nyomnak így fesztiválozás idején. :D

Négy nap után ismét jelentkezem. Gondoltam ésszerűbb egyben leírni mi történt velünk, miket csináltunk Khajurahoban.

Utunkon eddig itt töltöttük a legtöbb időt, hiszen a delhii átverősök ide adtak nekünk négy napot, míg folytatjuk utunk Varanasiba, India spirituális központjába. Nem is baj, volt egy kis időnk pihenni, alkalmazkodni, s jobban kiismerni dolgokat (leginkább kajákat, meg árakat). :)

Úgy kezdődött a dolog, hogy elsején leszálltunk reggel vonatról (írhatnék szombatot is, de hát annyira nem követem a napok állását, hogy amíg meg nem néztem számítógép naptárában azt sem tudtam milyen nap van ma). Gyönyörűen láthattuk a narancssárga napot felkelni a nagy párás földek fölött.

Az állomásról kiérve egyből megrohantak minket a riksások, végül beadtuk a derekunkat két srácnak, akik 150-ért elhoztak a Zen Hotelbe. Kiderült egyikük vagy a hotelnek is dolgozik, vagy csak nagyon sok időt tölt itt. :) Másikról, a sofőrről később kiderült, hogy van egy ruhás boltja is itt.

Végre valami kisebb városban vagyunk, s nem valami őrülten nagyban, mint Jaipur, vagy Delhi, de Agrát sem nevezném kicsinek…

Szebb kisváros, s hiába is mondják, hogy alig van itt turista, azért nagyon úgy tűnt már első látásra is, hogy azért itt is minden a turizmusra épült. Boltok, és éttermek vannak bezsúfolva hotelek közé… Sőt legalább kettő olasz étterem is van itt!

Szóval bementünk Hotelbe, egyből be is tudtunk regisztrálni, majd két szobát is megnéztünk, végül az olcsóbb, de teljesen nyirkosat választottuk. Ventilátor kb 24 órában megy, kivéve ha nem vagyunk itt, de akkor meg ablak van nyitva.

A lényeg, hogy csak 400 volt egy éjszaka.

Ja és akkor olyanok történtek, amik eddig sohasem velünk.

Leültettek kertben (ami nagyon szép, dzsungeles, kis tavacskás, messziről emlékeztet egy elburjánzott zen kertre), és hoztak nekünk citrom teát. Nagyon fincsi volt!

Aztán van itt egy srác, aki családi tradíció szerint 10 éves kora óta ayurvédikus masszázzsal foglalkozik, s adott nekünk talp-láb, kar-váll masszázst ingyen. Igaz, azóta folyamatosan noszogat, hogy menjünk már, s ő engem, felesége meg Kristynát lemasszázsolja… Gondoltuk majd inkább Thaiföldön megyünk el, jó és valószínűleg olcsóbbra. ;)

Első nap elmentünk és meglestük a Nyugati templom csoportokat.

Az ősi időkben rengeteg templom volt itt, de ugyebár az évszázadok, évezredek alatt nagyon sok leromolódott, eltűnt, elpusztult…

Azért, ami megmaradt az gyönyörű! :)

Némelyik nagyon nagy! Gyönyörűen, aprólékosan kifaragott figurák menetelnek, gyilkolásznak és huncutkodnak mindenféle pozíciókban az oldalukon és a belsejükben is. Ezért is hívják Káma-Szútra templomoknak is őket, hiszen mindegyiken van sok-sok jelenet abból a híres könyvből...

A második azért poénos... :D

Bejáratnál idegenvezetők annyira nyomultak mint állat, de nem akartunk egyet sem, végül egyik azt mondta, hogy „Nem lehet élvezni az utat idegenvezető nélkül.”

Az egyik templomban az egyik őr beállt megint idegenvezetőnek, én csak mentem utána, nem zavartattam magam. Végül valamennyi dollárt akart felváltatni velem (megjegyzem azóta már láttam, hogy a templomokkal szemben, az utca túloldalán van pénzváltó), persze nem mentem bele.

Ide még járnak imádkozni. Lehet látni az áldozásokat.

A hotel felé gyalogolva vissza, árusok is ránk akaszkodtak, de végül a folytonos „nem, nem nem”-ek után feladták. Egy srác nagyon barátkozott, végül annyira nyomult már, hogy főnöke nagyon boldog lenne, ha meglátogatnánk a boltját, hogy beadtuk a derekunkat, és bementünk, körülnéztünk, kijöttünk. Kb így: Hello, körülnéz, Bye, kimegy. 10 másodperc. :D

Estefelé nézegettünk éttermeket, végül már annyira melegünk volt, hogy bementünk az egyetlen olyanba, ahol klíma is volt, egy 25 éves olasz étterembe, ahova ki volt írva, hogy olasz tulaj, és holland szakács (csak indiaiakat láttunk bent, a konyhában is). És nagyon drágán megkajáltunk, nyugati kajákat… nem volt nagy szám, csak drága.

 

2.-án nem mentünk sehova, csak hotelban döglöttünk jóformán, és neten keresgéltünk infókat, hogy merre, hogyan akarunk majd menni.

Én ettem itt reggelit is: pirítóst vajjal 105 rúpiáért. (4 db)

Kristyna TripAdvisor-on talált egy jó és olcsó helyi éttermet és oda mentünk, a Lassi Cornerbe enni.

Huhuhúúú! Megtaláltuk a tutit!

Itt most kis gasztronómiai bemutató jön. ;)

Először is lassi. Valamilyen joghurtos ital, ami hideg, és nagyon finomra tudják készíteni nagyjából olcsó áron! ;)

Kristynának kókuszos-citromos, nekem banános-csokis lassi jött! Az egyik legkirályabb indiai ital (amit eddig kostóltunk)!

Ebédre meg kipróbáltuk a Paratha-t. Ami amolyan palacsinta szerűség. Legalábbis lapos. Tulaj azt magyarázta nekünk, hogy krumpli, hagyma és fűszerek vannak összegyúrva (szerintem liszt is van benne) és kisütve. Nagyon fincsi. Több fajta van ebből is és mindig valamilyen szósszal adják. Paradicsom és valamilyen chillis szószt kaptunk. Azért vettünk sültkrumplit is.

Vacsira meghívott minket a Zen Hotel tulaja, egy nagy szakállas öreg indiai (neten azt olvastam a helyet Osho egyik tanítványa hozta létre, lehet ez az ürge az a nagy szakállal).

Vacsira fincsi indiai thali volt. Amit általában egy öt-hat részre osztott tálban adják.

Sült zöldségekből van kétfajta, valamilyen szósz, krumplis cucc, meg a chapati (amiről megtudtuk, hogy az angolok nevezték ezt így, mert hindi nyelven ez roti). Igazából minden helyen eddig más fajta thalit kaptunk. Mindenhol máshogy készítik el. Finom és laktató.

 

 

3.-án reggel béreltünk a szomszédból két bicajt és eltekertünk a 20km-re lévő Raneh vízesésig.

Már előző nap kinéztük a dolgot, mert Lassi Corner mellett volt egy bringa kölcsönző, ahol németül és spanyolul is ki van írva a cucc. De ott csak 150-ért akarták, mi meg rákérdeztünk hotelünkben és mondták, hogy szomszédból 100-ért lehet.

Reggel elmentünk reggelizni szokásos Lassi helyre. Majd visszafelé benéztünk hotelünk melletti biciklishez is. Darabonként 80 rúpiáért elhoztunk 1-1 bicajt egész napra.

Nem voltak rosszak, de annyira jók sem. Nem lehetett rajtuk váltani és tekerni sem volt túl egyszerű. Vagy csak túl ritkán bicajozom és mindig problémázok rajta. :)

Riksások megint nem akartak leszállni rólunk persze, mikor mondtuk hova megyünk, akkor meg ott hüledezett, „de hát 20 km az túl sok!”… :) Végülis az volt.

Egyszerűen oda lehetett találni, előtte neten keresgéltem útvonalat, de annyira nem volt rá szükség. A városból észak felé kitekertünk, majd egy idő után volt egy tábla jobbra mutatva, hogy arra van a Raneh vízesés. Szóval lekanyarodtunk és átvágtunk pár falvacskán…. Vagy min… lehet inkább farmoknak kéne mondani.

Itt már nem is annyira tehenek voltak, hanem olyan bivalyok, mint amiket eddig filmekben láttam csak, az út melletti pocsolyákban fürödtek, ették a növényeket az út mentén, a földeken, ki voltak kötözve ház mellé, stb…

Hosszú és nekem nehéznek tűnő bicajozás után a 30 akárhány fokban, odaértünk a kapuhoz. Előzőleg neten megnéztem, de ott is ki volt írva, bicajos külföldieknek 200 a belépő. Pénztáros sráctól viszont 50 rúpiás jegyeket kaptunk. Szerintem lehet most az egyszer indiai árban kaptunk belépőt.

Viszont még vagy két kilométert kellett tekerni, igaz azt már erdőn keresztül.

Odaértünk végül a vízeséshez, ami India legnagyobb kanyonja (talán Ázsiáé is, de azt is mondták, hogy a világ második legnagyobbja…). Elvileg 7km hosszan tekereg és monszun esők után úgy néz ki mint Niagara. El is tudom képzelni, de így is szép volt nagyon!

Persze az egyik parkőr mellénk szegődött és segíteni akart fotókat készíteni, meg idegenvezetősködött. Végül folyamatosan nyaggatott minket, hogy menjünk el vele tigriseket meg krokikat nézegetni, a Nemzeti Parkba, ami még vagy 7km-re van onnan. Mondtuk az túl messzire lesz nekünk, „nem baj, mert ha fizetünk ennyit-meg annyit, akkor motoron elvisz minket”… Végül lekoptattuk. Megnéztem volna, de túl melegünk volt, meg már 20km-t letekertünk addigra, de még egyszer le kellett, hogy visszaérjünk Khajurahoba.

Visszafelé meglepő módon a park bejárata melletti kis bódéban tudtunk hűtőben hűtött hideg vizet venni (csapokból csak langyos folyik). Itt váltottunk fel pénzt előtte, mikor a jegyet megvettük odafelé.

Visszafelé láttunk sok érdekes állatot is.

Odafelé keselyűket körözni nagyon magasan.

Visszafelé meg egy nagy varánusz, vagy milyen kb 1 méteres gyík rohant át előttünk az úton, olyan 30 m-re tőlünk! De később láttunk döglöttet is út szélén.

Kecskék, tehenek-bivalyok alig akarnak lehúzni az útról, hiába csenget nekik az ember ezerrel a bringáról, fülüket sem mozdítják rá.

Minden kisgyerek aranyosan „Helló”-zik minden irányból, akár a földek közepéről is.

De sok olyan volt aki egyből utána rakta pénz szót is (Hello, money!), s kezüket nyújtogatták. Vagy némelyik csokoládét akart.

Khajurahoba érve ittunk egy jó kis lassit, hogy lehűljünk kicsit. (K. citromos lassit, én banános-citromosat, eddig ez a legjobb!)

Hotelbe visszaérve észrevettük, hogy jól leégtünk. :)

Elmentünk vacsira is Lassi Cornerbe, paradicsom-krumpli curry, fokhagymás parathával és csokis palacsinta, Kristyna zöldség pakorát evett (ami amolyan lisztbe forgatott és kisütött zöldségek voltak).

Este boltban gondoltam most vegyünk Fantát. De az 110-be került! Sprite meg csak 90-be két liter! Drágám kérdezte miért is? Eladó meg mondja, hogy „hát tudjátok más az ízük...” Micsoda ára kategorizálás… :D

 

Ma, 4.-én meg elmentünk a Keleti templom csoporthoz.

Városkán átvágva odaértünk a régi faluhoz, amiről megtudtuk barátságos idegenvezetőnktől, aki mellénk csapódott, hogy ez a régi Khajuraho, ahol még mindig kasztok szerint élnek az emberek. Külön van a kasztoknak szentségek, meg akár kutak is…

A srác nagyon nem akart lekopni. Bementünk egy kis régi Brahma templomba, amikor láttuk, hogy eltűnt, gyorsan elindultunk a következő felé, de hamar utolért minket.

Másik templom után is jött velünk.

Oké, ezek a képek nem a srácról vannak, csak az állati környezetről...

Végül ahogy elkezdtünk kanyarogni a kis utcácskákon át, eltűnt egy idő után.

Ezek a kis utcák, nagyon durva labirintus rendszert alkotnak. Falu végén kijukadtunk, de rájöttünk, rossz az irány, ha nem akarunk a kerteken keresztül menni, hogy a templomokhoz jussunk. Így elkezdtünk visszafelé kanyarogni, s végül egy szentély előtt leültünk pihenni egy fa alá.

Egy motoros megállt mellettünk és nekiálltunk beszélgetni. Mondta, hogy tanár egy közeli iskolában. Amikor kérdésére elmondtuk honnan jövünk, akkor mondta, hogy mindkettőnk országa (magyar és cseh is) szegény országok. Furi volt, hogy egy olyan ember mondja aki kb nyomornegyedben tanít… Végülis nagy pénzek vannak Indiában, csak a többség semmit sem lát belőle.

Ja igen, itt mindenki azzal kezdi, hogy mi a nevünk, honnan jöttünk, ez az első alkalmunk Indiában?

Amikor a nyugati templomoknál valaki kérdezte tőlem, akkor gondoltam eljátszom kicsit, szóval mondtam Bhutánból vagyunk. Arra is csak ümmögött… :) Ahogy szokták. Vagy megjegyzik milyen szép ország…

Akkor vissza a tanárhoz. Beinvitált minket sulijába. Szép, tiszta épület volt kívül-belül, még annyira megtömött sem volt, mint amiket Malawiban láttunk. Bementünk egyik tanterembe. Fiúk egyik oldalon, lányok másikon ültek. Bejött a tanárnő is, elvileg angol óra volt. Tanár srác szerint nem zavartunk, de láttuk, csak úgy, mint Malawiban itt is, míg mi (érdekes, fehér emberek) ott vagyunk, addig nem lesz nagy tanulás, figyelem a tanáron. Szóval el akartunk jönni, akkor mondta nézzük meg másik termeket is, vagy az ő irodáját, stb… Végül jött vele, hogy ez ugyebár nem állami iskola, hanem a turisták tartják fent. Adományokból élnek meg. De itt kaszttól függetlenül mindenki tanulhat, meg kapnak a gyerekek iskolai uniformist, meg ilyenek. Végül mondta, hogy vegyünk már nekik ceruzákat, tollakat, mi meg ott hagytuk a francba.

Utána már nagyjából hamar megtaláltuk a Jain templomokat, falu határán. Érdekes volt. Nem tudok szinte semmit sem erről a vallásról, de nagyon sok meztelen álló, vagy ülve meditáló kőszobor volt, mintha Buddhák lettek volna, de elvileg nem azok. Nem néztem utána, na.

Minden nevezetesség bejáratánál ilyen invázióra kell készülni...

Egyik templomban valami ürge körbevezetett, magyarázott szobrokról, végül mikor kijöttem halkan hallottam a hátam mögül, hogy várta a kis borravalóját. (igazából mi úgy vagyunk vele, hogy nem akarunk idegenvezetőt – mert mindig nagyon borsos áron adják – és ha mi nem kértük, akkor nem is fogunk fizetni azért, mert valaki önjelölt idegenvezetőnk lett.)

Visszafelé Kristynához odament egy kisfiú és csokit és ceruzát követelt tőle, mert hogy ő tanuló, akinek kell ez. Otthagytuk, még mondta, de nem is értettük a többit már…

Iskolás lányok tekernek hazafelé.

Hotelbe visszaérve elkezdtünk összepakolni, majd elmentünk vacsizni egy La Bella Italia nevű "tuti" helyi étterembe. :) Mai spórolás mellett egy kicsit elszálltunk most az árakban. Na! Curry-s csirke naannal és chapatival, Kristyna meg grillcsirkét evett sültkrumplival. Nem volt nagy szám a kaja.
De én ettem desszeretet is! Banán split-et. :)

Az nagyon fincsi volt!
Láthattuk a naplementét is.

Az étterem egy épület tetején volt, s onnan jól rá lehetett látni az utcára.

Hotelbe visszaérve megfürcsiztünk és majdnem mindent összepakoltunk.

Az a baj, hogy ruhákat is hiába mossuk, meg mostmár törülközőknek is igazán bepállott, izzadtság szaguk lett... kell vennünk majd valami jó kis mosószappant vagy kimosatni valakivel, mosógéppel néha...

Kifizettük hotelt, amire sutyiban most számolták ám csak rá az adót, meg beleszámolták már az esti riksát (tuktukot) is a vasútállomásra. Amit inkább nem fizettünk ki, mondván jobb azt a sofőr kezébe adni. Bocsi, de ki tudja. Mi nem bízunk az ilyenben itten.

Most meg csak várunk, s nemsokára (kb éjfélkor, szal még 4 órányira) indulunk az éjszakai vonattal Varanasiba, a Gangesz partján álló szent városba! ;)

Megpróbálunk majd jegyet venni Bodhgayaba ott, vagy meglessük majd milyen más (busz) lehetőségek vannak, aztán majd kiderül a programunk. De az tuti isten, hogy Bodhgayat és Sarnathot meg akarom nézni! (Bodhgaya: ahol a történelmi Sakjamuni Buddha elérte a megvilágosodást; Sarnath: ahol Buddha elsőnek tanított a Dharmáról a megvilágosodását követően.)

Újra itt az éterben, kívülről szól a kedvenc Om mani padme hum mantrás zeném, s nyugiban üldögélünk hostel szobánk ventilátora alatt. Épp nem működik az internet, de úgyis késésben írom ezeket a blogokat, tehát várhatóan ez is késik. :) Most értünk vissza egy kis esti sétáról, vettünk pár fincsi samosat, meg egy nagy két literes Sprite-ot, és egy közepes chips-et. Kell az esti filmezéshez a nasi! :D

 

Tehát 29.-én 11 óra előtt megérkeztünk Agra városába, a leghíresebb Indiai városba, hiszen itt van a világ egyik csodája, a Taj Mahal. Meg az Agra Erőd is. Persze még sok más nevezetesség is, de mi csak az előbbi kettőre voltunk elég kíváncsiak a két nap alatt. No meg a Taj-t még aznap meg kellett látogatnunk, mert az minden pénteken zárva tart. A muszlimoknak péntekente van a sabbath, tehát a nem dolgozós ünnep nap és mivel a Taj-t egy muszlim uralkodó építtette, s vannak a területen belül mecsetek is…

A vasútállomásról kiérve, rengeteg fix áras tuktuk fogadott minket! Belvárosba, Taj-hoz közel 150 rúpiáért visznek be, tehát nagyon alkudozni sem lehetett. Viszont hamar bedumáltuk magunkat egyikbe (vagy ők dumáltak be minket), és már zötyögtünk is azon a pár kilométeres útszakaszon ami a vasútállomástól igénybe vesz, hogy bejussunk folyóhoz közelebb.

Tuk-tukunk egy idő után nagyon göthös hangokat adott ki, egyik ürge (szerintem a cég tulaj vagy mi) kiugrott és egy darabig mellette asszisztált, majd elment vissza másik tuktukkal. Mi meg a piac melletti tuk-tuk javítóhoz pöfögtünk. Ki sem szállítottak minket, csak hárman megemelték elejét, majd aláraktak egy nagyobb fadarabot és a két 10 év körüli fiúcska neki is állt a javítgatásnak! Igen, jól olvastátok, volt egy 20-30-as éveiben járó emberke, meg két kis fiú, egy másik öreg figyelő szemeivel az árnyékos székből figyelte őket és pattogott a nyelve sűrűn, ha nekiálltak hülyülni. Kemény.

A tuk-tuk főnök végül odaért egy másik géppel és bevitt minket Big Brother Hostelhez, ahova menni akartunk.

Nagyon érdekes egy hostel volt ám az! Elsőnek is tulaj mondta, hogy itt mindig buliznak (nem mintha minket ez nagyon vonzana na), meg a legnagyobb szabály, hogy itt mindenki azt csinál, amit akar! S mivel nem foglaltunk neten, így csak 499-ért kiadta nekünk az egyetlen dupla-ágyas szobát.

Vizet lehetett kivenni hűtőből, csak írjuk fel egy kis füzetbe, s majd ha megyünk, akkor rendezzük a számlát. A hostel falai tele voltak firkálva a kuncsaftok bejegyzéseivel, neveivel, stb. Jópofa volt!

Az utca végén: Taj. :)

Lepakoltunk, majd elindultunk a Taj Mahal jegyirodájához, ami hosteltől nem messze volt, de a Taj-tól elfelé. Ja az is tök jó volt, hogy a szállásunk volt az egyik legközelebbi az ojjektumhoz, ilyen olcsó árban! Igaz csak egyetlen egy privátszobájuk volt (azt kaptuk mi), többi dormitori (emeletes ágyas, 4-6-8 emberes) szobák voltak.

Szóval jegyirodában csak jegyet lehet kapni, meg infókat. Itt is nagyon kedvesen vannak az árak megalkotva, s Kristynával még mindig kicsit fel tudjuk kapni a vizet ezen a rendszeren.

Indiaiaknak csak 40 rúpia, külföldieknek 1000!!!

Viszont kapsz még a jegy mellé egy fél literes vizet, cipőre amolyan védőhálót (mint amit a konyhások szoktak a hajukra húzni), meg egy kis összehajtogatható mini térképet Agráról.

Mielőtt ezeket átvettük volna, elmentünk még hátra az étterembe enni egyet. Én maszala csirkét, Kristyna meg vajas csirkét evett! Finom volt az is! :)

És akkor még várnak odakint fehér nagyobb tuk-tuk-ok, szerintem olyan 10 ember is belefér kényelmesen.

Mi inkább lesétáltuk az egy kilométert! Közben egymillió boltos és sofőr próbált minket lebeszélni róla, vagy csak eladni nekünk valamit. Nem hagytuk magunkat.

A keleti kapun mentünk be (van még déli és nyugati is, északra a folyó határolja a területet), ahol testtapizás, táskaátkutatás után érvényesítették jegyeink és beengedtek.

Nagy terület, de a legtöbbet látogatott is. Most is több száz külföldi és szerintem akár ezrek is voltak indiaiakból. Teljes iskolás csoportok is.

Gondoltam kipróbálom most már elsőnek az audio-guide-ot (fülhallgatós idegenvezetést), hogy kicsit több dolgot tudjunk meg, de miután kiperkáltam a 100-ast rá és beadtam jogsimat, rájöttem, hogy nem igazán működik a dolog, a jackdugó el volt törve, szóval bizonyos szögben volt csak hang… amúgy is egy szar volt a gép. Szóval visszavittem és követeltem a pénzemet is vissza és láss csodát: vissza is adta az ürge! Szerintem a túl sok külföldi túl sokat problémázott már eddig, s nem akart gubancot. :)

Az épületegyüttes és a kertek is gyönyörűek és nagyon nagyok is! :)

De rettenetes hőség is volt! Az előző nap vett sálas megoldás nálam nem jött be. De hajam amúgy is olyan szar mostanában, lehet, hogy a helyi víz, vagy a sok izzadtság és por keveréke teszi, de úgy össze van tapadva, kb össze sem tudom gumizni, mert annyira ragad a kezemhez (és igen, mosom amúgy!). :)

Körbe mentünk kerteken, és felcaplattunk a lépcsőkön a Taj-hoz, előtte meg felvettük a hálókat a szandálra, mert ugyebár csak abban lehet odacsoszogni, vagy mezítláb.

Közelről még lenyűgöző méretei vannak, s fehér márványán lévő festett minták és vésett domborművek is lélegzetelállítóak! Elvileg bent nem lehetne fotózni és kussban kéne lenni, de persze kis kölykök villogó mobilvakukkal vonultak körbe, hangoskodva. Ha nagyon hangosak lettek, azért lehetett hallani, ahogy a biztonsági őrök megfújták sípjaikat! (ami furcsa, hogy eddig majd mindenhol láttuk a biztiőröket, de katonákat, vagy rendőröket is hosszú fabottal mászkálni, hogy ezt problémás emberekhez használják, vagy a majmok ellen, azt nem tudom, a Tajnál nem is voltak majmok pl)

Odabent nem volt hűvösebb nagyon, csak ahol volt légmozgás (akárcsak odakint is, az árnyékban), meg világítás sem, de azért meg tudtuk csodálni Shah Jahal és neje Mumtaz Mahal sírköveit. A történet szerint utóbbi mérhetetlen tisztelete és szeretete végett építette Shah Jahal a Taj Mahalt, s járja a szóbeszéd (pedig elvileg nincs rá bizonyíték), hogy magának meg a folyó túlsó felére tervezte, hogy felhúz egy ugyanolyan épületet, csak fekete márványból, síremléknek.

Megnéztük a két oldalról a fehér épületet határoló mecseteket is. Elvileg oda sem szabad cipővel felmenni, de addigra már kidobatták velünk a cipővédő cuccost, szal levettük szandit és úgy mentünk körbe. Igazából nem is lehet bemenni, csak az első boltívek alá, de onnan is nagyon szépen megmunkált (kifaragott, festett) oszlopokra és boltívekre látni.

A Taj körüli négy oszlop mellett keselyűk és sasok köröztek, a kisebb épületeken, falakon meg zöld papagájok ültek. Meglestük még a múzeumot is, nagyon érdekes, hogy az arab írásos emlékek ennyire fent maradtak, némelyik 800 éves volt, s még mindig olvashatóan látszott a festék a textilen.

Utána vissza akartunk utazni a fehér tuk-tukokkal, de egy nagyobb kisbuszba tereltek minket, ott vártunk, hogy legyen már tele, amikor jött az ürge, hogy fizetnünk kell, akkor felkaptam a vizet és elindultunk gyalog vissza, mert addigra már három olyan ingyenes jármű elment mellettünk.

 

A délutánt a szállón töltöttük, csak sötétedéskor mentünk ki megint, s néztünk étterem után, az egyik közeli kis helyi éttermet szemeltük ki. Szokás szerint mi voltunk az egyetlenek, de mellettünk főzték a kajánkat, szóval teljesen király volt! Finom indiai thalit ettünk megint, csapatival.

Másnap, 30.-án elmentünk reggel a Agra Fort-hoz (Agra Erőd), ami szintén az egyik legnagyobb

látványossága Agrának.

Tuk-tukos fiú megígérte, hogy várni fog ránk, s nem is akarta fizetségét, amíg készen nem vagyunk.

Mivel csak készpénzt fogadnak el, nekiálltunk ATM-et keresgélni. Végül tuktukkal mentünk el, sráccal sikerült kialkudni 50-re, aztán kiderült, nem is kell érte visszamenni belvárosba, hiszen kb 200m-re is volt egy, nagy elnézéseket kért, hogy ennyit akart leakasztani rólunk, majd mondta, hogy akciót kapunk majd később (ami nem lett igaz persze).

Szóval visszamentünk Erődhöz, belépő letudva, kutakodás megvan, irány befelé. Bent majmokat, papagájokat, és kis mókusokat is láttunk. Ja talán még nem is említettem, már első nap úton Jaipurba láttunk ilyen kis, tenyérnyi mókuskákat, mint amiket Amerikában lehet. Eddig amúgy tökre azt hittem, csak ott élnek ilyenek, de nem! :)

Az erőd hatalmas volt és gyönyörű! Ősi kövek aprólékosan megfaragva állnak a mai napig, s néhol még festék is! A keleti várfalról el lehet látni a folyó és zöld fölött a Taj Mahalig, ami pompásan álldogál ott.

Itt is felfigyeltem, de már tegnap is a Tajnál, hogy fiatal férfiak a mecsetekben lőnek pózolós képeket… most ezek muszlimok és nekik ez így oké, vagy csak hülyék és szarnak bele? Ja mert az uralkodók ugyebár ebben az erődben éltek, s valamelyik építtetett ott magának egy magán kis mecsetet is, ahol egyedül imádkozhatott békében.

Elvileg egyik uralkodó létrehozott egy érdekes dolgot is: az Igazság Láncát. Ami egy hosszú arany lánc volt, tele arany csengőkkel, s ha valamelyik alattvalójának nem sikerült elintéznie ügyes-bajos dolgát az „irodákban”, vagy úgy érezte igazságtalanul bántak vele, akkor megrázogathatta a láncot, s maga az uralkodó dönthetett az ügye felől, személyesen meghallgatta a panaszost.

 

Az épületek belső sötét hajlataiban denevérek is motoztak, nem csak galambok, papagájok viszont csak a kívül voltak.

Mire befejeztük a túrát, már megint ájuldoztunk a melegtől, szóval siettünk vissza tuktukhoz, s majd szálláshoz.

Ott megbeszéltük sráccal, hogy jöjjön értünk este kilencre, hogy kivigyen minket vasútállomásra, hiszen a 11 órás éjszakai járattal folytatjuk utunkat.

Kristyna meg is jegyezte, hogy milyen bizalom van a srácban, hogy így elment, amikor már két utat nem fizettünk ki neki. Mert mi van, ha előbb elmegyünk, vagy inkább mással vitetjük el magunkat? Aztán ki tudja, hogy ott várt-e a sikátor elején, a tuktukban (ahogy a legtöbb sofőr teszi: ott alszanak a tuktukban, míg meló nem akad). Ja mert szállás a Taj Mahalhoz vezető főútról egy kis sikátor végén volt.

 

Délután még egy kis kalandunk volt. El akartunk menni képeslapot venni és postázni, szal elkezdtük keresni a postát. Hostel tulaj mondta, hogy jobbra, megint jobbra, majd kis balra és megint jobbra menjünk. Hát mi így is tettünk, viszont nem a főúton, hanem az egyik kis utcába kanyarodtunk le. Így jutottunk be a putriba… vagy hogy mondjam? Ahol a szegényebb, az átlagos emberek élnek. Kemény volt, de nagyon érdekes is! A kiskölykök mindenhol örültek nekünk és Hellóztak ezerrel. :) A kis sikátorokban, a düledező épületek között folyt a „LÉ” és néha émelyítően csatorna szag volt… vagy hogy is mondjam… Néha elhaladtunk egy-egy nagyobb disznó mellett, ami a szemetet ette. Ja tehenek és kutyák is vannak mindenhol, töméntelen mennyiségben, de egyik sem tűnik veszélyesnek.

Fotókat azért nem lőttünk azon a környéken, annyira nem volt az barátságos. :)

Végül visszajutottunk főútra, de inkább a hostelba mentünk, felhagytunk a posta kereséssel.

Szálláson jó párszor megkérdeztük, mert nehéz volt elhinni, hogy ott maradhatunk-e tényleg a szobában, míg el nem indulunk. Mert azt mondták, hogyha nem jön senki, aki ki akarná venni, akkor addig maradunk, ameddig akarunk, s ha nem töltjük ott az éjszakát, akkor nem kell még egyszer fizetni!

Nagyon jó fejek voltak! :)

9-kor kimentünk, srác már várt, s elvitt minket vasútállomásra.

Aztán el lett ám felejtve az akció, amit előzőleg mondott. Mi úgy számoltuk, hogy 100-as az erődhöz, 100-as vissza, majd 150 az állomásra. Ja persze ő számolt azzal az 50-el is, amit arra a 200m-re mondott az ATM-ig előtte, s amikor 500-ast adtam neki, alig akaródzott visszaadnia. Na ilyen India. :)

Állomáson most már nem paráztunk annyira, mint előtte, most már kicsit jobban tisztában vagyunk rendszerrel. Viszont itt nem volt külön AC3 kocsis AC (klímás) váró, hanem külön AC férfi és AC női volt. No meg VIP. Drágám nem akart a VIP-ba menni, tehát végül leültünk mellette a földre, mint a helyiek.

Igazából ez érdekesebb, meg talán segít jobban akklimatizálódni is az éghajlathoz.

Folyt rajtunk a víz, amíg levártuk azt a két órát. Minden vonat késett, csak a miénk jött kb 5 perccel később.

Kutyák, meg egy nagy tehén is keresztül ment előttünk az állomáson belül.

Mindenki megbámult minket, pedig láttunk másik külföldieket is. Pl kínaiaikat, japánokat, meg egy-két fehéret is.

Most már értem a gekkók miért mennek a lámpák közelébe: hát ott repked a sok bogár! Ők meg jól levadásszák!

Azt kinéztük monitoron, hogy az egyes vágányra fog megérkezni vonatunk, csak azt nem tudtuk, hogy hova jön majd a B2-es vagon, amiben utaznunk kellett. S mielőtt jön a vonat, akkor írják ki (minden vagonra van fent a tetőről lelógatva egy elektromos táblácska, amin kiírják, hogy milyen osztályú vagon fog ott megállni. S nagyjából el is lesz találva, ahogy a vonat lefékez ott!).

Annyi másod-harmad osztályú vagon volt, meg SL, meg miegymás, végül mi már rohantunk a vége felé, amikor megtaláltuk miénket. Hiszen csak 5 percet tölt a vonat az állomáson.

De odaértünk, felpattantunk. Két legfelső priccset kaptuk meg, merőlegesen egymásra, de egy ürge felajánlotta, hogy elcseréli velem a helyét, s egymásnak kb háttal, a vagon hosszanti irányában lévő oldali priccseken aludtunk. Kristyna befészkelte a két nagy táskát a lábához, meg a kis táskáját még magához. Nekem csak a fényképezős táska és az én kis táskám jutott.

Egész jó ötlet ez az alvós vonat! Főleg, hogy ilyen hosszú utakat kell megtenni (oké nem kell, senki sem kényszerít, de mi akartunk utazni.). :)

Egész kényelmesen el lehet ott aludni, viszont a két óra a hőségben várakozás után kicsit hideg volt a klíma, no meg az is, hogy egész éjjel ment, míg utaztunk. Igaz, nélküle valószínűleg meg lehetett volna főni a vonaton… Paradoxon kicsit… Örülünk, hogy klímás vagonban utaztunk, de be kellett takaróznunk, mert fáztunk… :D

Ja amúgy végig vonul a vagonon egy srác és mindenkinek ad egy-egy papírba csomagolt ágyruha csomagot. Pokróc meg már volt ott, néhol párna is. Én kértem egyet, meg rá új huzatot, mondta nem probléma, két perc és már ott is volt vele. :)

Szóval azt írtam előtte, hogy a busz egy élmény, de az alvós vonatozás is, talán még nagyobb! ;)

 

S megint egy kis ráadás:

Indiai Pindúr Pandúrok! :D (Agra Erőd előtt)

Hol is tartottam?

Na ugye?

Még mindig ülünk a vonaton, amikor elkezdem ezt írni, oké Kristyna az alszik, meg az emberek nagy része is. Kb negyed óránként egy ürge végigmegy a vagonon/vagonokon „chai” (tea) felkiáltásokkal, s egyik kezében lóg egy nagy termosz, másikban poharak. Még nem vettem, de tegnap előtt már kóstoltam Delhiben, nem olyan rossz. Csak tejjel van és édes is. Furi na. :)

Most meg egy nasis hapsi jött, tőle vettem egy chipset, mert már éhes vagyok.

 

Na és akkor most csapjunk a lecsóba!

 

Szeptember 28.; a nagy reggel! A mindent eldöntő ütközet hajnala. Csak vicc. :)

Reggel 7-kor akartunk kelni, de végül később sikerült. Igaz vagy 4-szer felébredtünk éjszaka, mert valakik mindig üvöltve „beszélgettek” a folyóson.

Így is már dög meleg volt odakint. Otthagytuk cuccaink nagy részét hostelban, és elindultunk az este látott erődhöz, ami elvileg csak pár perc gyaloglás, hiszen csak fél km…

Oké, talán kicsit messzebb volt, de az még nem nagy szám.

Elhaladtunk sok-sok érdekes ember, állat, épület és miegymás mellett, míg a bejárathoz értünk.

Láttunk teheneket testközelből, igaz nem féltünk már úgy tőlük, mint angliában, hiszen itt láthatjuk, hogy kocsik húznak el mellettük állatira dudálva, s le se szarják. Majmok lopkodták a kaját itt-ott. Árusok árultak mindent (na ez hasonlít Malawira, itt is nagyon menő a mindenfajta italpor, amit persze a helyiek víz nélkül borítanak a szájba.), kajákat is.

Megláttuk miért vonultak tegnap az úton az elefántosok. Az erődökhöz elefántháton is fel lehet vitetni magad. Mióta láttam pár videót, hogy hogyan is „tanítják be” őket emberek szállítására (brutálisan véres verések sorozatán át törik meg e magasztos lények akaratát), egyikünk sem volt nagyon oda azért, hogy elefántolva jussunk fel a hegyre. Így hát nyakunkba kaptuk a lábunkat és felcaplattunk. Ez úgy harmincakárhány fokban nem is olyan poén!

Viszont akkor még alig voltak turisták! Még így is azért korán voltunk ott, jegyiroda nyitása előtt 5-10 perccel.

Na és akkor itt fogadott minket az, amit Péter barátunk mesélt: helyieknek kb 100 rúpia a belépő, külföldieknek 500. És akkor ez csak az alap, csak az Amber Palace-ba (Borostyán Palota). Diákként csak 100 lett volna, szóval lehet meg kéne próbálnunk csinálni valami diákkártyát, majd lamináltatni. ;) Ki tudja itt, hogy másik országokban hogy, s mint néz az ki. Nem? :D Erre azért majd szeretnék ötleteket, hogy van-e valaki, aki próbálta…

Nem mintha nem tudnánk kifizetni, csak ahol lehet spórolnánk.

 

Amber Palace. Szép volt, na! :)

Egyik biztonsági őr önjelölt útikalauzunknak állt, és ahogy előre is sejtettük, amikor elküldtük, akkor kérte az ő kis pénzét. Oké azzal jött, hogy egy húszas cseh koronát akart velünk felváltatni. Adtunk neki 40 rúpiát?

Lényegében sok mindent nem mutatott, csak, hogy „jó fotóhely”.

A palota szép volt, sárgás kőből építették már kb 1000 éve. Sok rádzsa élt itt, s tovább is bővítették, csinosították. De a mai napig az uralkodó család kezében lévő palota az még tovább, magasabban van fent a hegyen, s oda másik jegy kell.

A külső falakon a galambok mellett, kis zöld papagájokra is felfigyeltünk! :)

A bejárat előtti udvaron majmok ugráltak a tér fáin, meg alatta gyepálták egymást.

A palotából nagyon jó kilátás nyílt a körben álló hegyekre és az alant elterülő tavacskára.

Először jól körbe jártuk az egészet, megnézve a bástyákat, falakat, szobákat, fürdőket, s az alacsony falú folyósokon ellazultunk a hűsítő szelekben! A kilátás szép volt, viszont a belső kert, a kis szökőkúttal: gyönyörű! És akkor ott volt mellette a tükörterem, vagy mi is. Ez elvileg a rádzsák egyik fogadó helyisége volt. A lényeg, hogy több száz kicsi tükrökből minták vannak kirakva a falakon, mellettük színes üvegekkel is! Nagyon jól nézett ki!

Lefelé már láttunk ezernyi elefánton dülöngélő fehér turistákat, s igazából mellettük szlalomozva kellett lemennünk. Meglestük közelebbről a tavat is, ami el volt kerítve, senki sem mosott, fürdött, ivott abban. Sok-sok kicsi és nagy hal úszkált benne.

Visszafelé már találkoztunk kéregetőkkel is. Összeaszott kis öregasszony nyújtogatta felénk a karját, másik 3 kisgyerekkel ült ott, s kisbabájának fején lévő sebet mutogatva kért pénzt (remélem nem ő maga ejtette rajta, hogy az emberek megsajnálják). Nem szoktunk adakozni így, tehát nem tettük most sem. Oké, lehet itt más, mint Malawiban. De szerintünk a szokásos szabályok itt is érvényesek:

• Változtatni úgy sem fog az életén pár pénzecske.
• Csak megerősíteni fogja abban a hitében, hogy neki az úgy jó, ha kéreget az utcán.

Oké, tudom ez itt India. Szóval könnyen lehet, hogy ezek a fajta emberek a legalsó kaszt tagjai, akik csak így tudnak megélni… de szerintem ők is kaphatnak ilyen-olyan munkákat, HA akarnak!

Visszagyalogoltunk szállásra és összepakoltuk maradék cuccainkat, majd kijelentkeztünk és irány a buszmeg. Azért megkérdeztük a sok helyit, aki ott várakozott, hogy itt megy-e a busz Jaipurba (mert arra már tegnap rájöttünk, hogy ez még nem Jaipur városa, hanem valami kis falu), s hostel tulaj is azt mondta innen mennek, de jobb több lábon állni. Ők is rábólintottak.

 

A buszozás egy élmény! S mindenkinek javasolnám, hogy próbálja ki, ha itt jár!

Elsőnek pénzügyi szempontból is megéri (hiszen ez csak 10rúpia volt, nem úgy mint tuk-tuk-ok.), másodjára kulturális szempontból is.

Annyira nem volt megtömve, mint Malawiban, hiszen itt busz közepén üres állóhelyek is voltak, csak körben álltak a székek. Mire városba értünk, meg is telt.

Mostmár több tevét is láttunk, meg vízi palotát is (amit később meglestünk közelebbről).

 

Igazából senki sem beszélt angolul buszon, de végül is pénzgyűjtő kollega felhagyott a szívózással, egy idő után (talán nem tetszett neki, hogy csak 20rúpiát fizettünk a városközpontig tartó utazásig).

Városban leszálltunk, majd elindultunk sétálva, hogy majd csak találunk valami jó szállást… Hát jah, meg a kis boci bajszát!

Amit te egy városnak gondolsz, az semmi az itteni, indiai városokhoz képest!

Rengeteg ember, tehenek mindenhol, néhol majmok, kecskék. Autók, tuk-tukok, riksák, buszok…

Boltok, üzletek, éttermek, nyilvános vizeldék férfiaknak (ja csak hátat fordítanak az utcának, aztán már folyik is a „biznisz”), s minden durva össze-visszaságában.

Végül miután már vagy 2-3 órája caplattunk a fullasztó hőségben, a poros, mocskos, hangos utcákban, végül megláttunk egy utazási irodát és bementünk segítséget kérni.

A legnagyobb segítség, hogy volt netjük!

Isteni egy találmány ez! Mekkora jó dolog!

Nem hiába, már a mi generációnk is nagyon függ tőle!

De hát mekkora egy segítség is!!! Ekkor láttuk be.

Egyből találtunk pár olcsó szállást! Meg azt is megtudtuk, hogy ami a térképen csak pici távolság, az 4-5 km a valóságban!

Szóval végül beadtuk derekunkat az egyik tuk-tukosnak (sokan hellóztak már ránk, meg akartak minket ide-oda vinni), és asszem 150-ért elvitettük magunkat a helyre. Ahol 600 rúpiáért megszálltunk. Ennek is volt ventilátora és klímája is (amit csak jóval később vettünk észre, éjszaka), kis fürdője is. Viszont utóbbinak nem volt se ablaka, sem ventilátora, így a fürdővíz párájával együtt döglesztő meleg volt bent!

Este fürdés után elmentem wc-re, s egyből leizzadtam annyira, hogy vettem még egy fürdőt, de azt már csak hideg vízben (ja mindkét szálláson volt meleg víz is).

Akkor kora délután, amikor megérkeztünk, csak lepakoltunk, majd felmentünk kicsit netre (volt wifi), aztán tetőteraszon étkeztünk egy jót! Itt még drága sem volt a kaja sem! Igaz szerintem olyan helyen voltunk, ahol inkább helyiek fordulnak meg, mint külföldiek.

Kristyna egy indiai thalit én meg egy speciális thalit rendeltünk. Nagyon fincsi volt, főleg a jó meleg chapatival együtt! A joghurtos cucc és a rizs nem ízlett egyedül.

Aztán neten kinézve mit tudunk megnézni, milyen messzire, stb; elindultunk gyalog át a város kaotikus közlekedésén.

Hiába is tankoltunk most már fel a hátizsákokba rakott víztartalékokkal, így is majd meghaltam egy idő után a melegben való sétától, végül elmentünk egy tuk-tukkal a palotához. Aztán ott is nagy árakkal szembesülve inkább lemondtunk róla, ma már láttunk egyet amúgy is! - felkiáltással.

Egyik tuk-tukos viszont felajánlotta, hogy elvisz minket ide-oda, meg vissza asszem 150-ért. Mi mondtuk neki, hogy akkor már szállásunkig vigyen el. Oda nem akart először, csak valami nagy áron, de végül 260-ra alkudta Kristyna.

Elvitt minket a dél körül látott vízi palotához, majd egy elefánt „karámhoz” (jobb szó híján), ahol etették és tartották az elefánikat. Volt ott nekik kényelmes beton alvóka is.

Szegények közelről nagyon fáradtnak, szomorúnak tűntek. Vastag vasláncok tartották ott őket. :(

Emberünk aztán elvitt minket egy textil műhelybe, ahol láthattuk, hogy nyomtatják őket kézileg, maximum 7 természetes színt használva egy anyagon. Az emeleten meg már az elkészült sálakból, szárikból, huzatokból lehetett válogatni, méretre szabatni ruhákat, stb. Végül vettünk két kendőt nekünk (amúgy is kellett már valami, ha megint ennyit akarunk napon gyalogolni, akkor nagyon ajánlott lenne árnyékolni fejünket, ugyebár!).

Következő állomás egy ékszer bolt: nagyon szép karkötők, nyakláncok, gyűrűk, fülbevalók tömkelege volt, de mi ugyebár nem viselünk nagyon ékszert és amúgy se akartunk venni.

Majd egy füstölős, teás, illóolajos bolt jött. (nagyon jó illatokkal! Teák és fűszerek is nagyon érdekesek voltak!)

Aztán bőr cipős, övek, stb.

Festmények.

Mindegyikre az volt a főbb indok, hogy még majd 4 hónap utazás áll előttünk, addig felesleges cipelni dolgokat.

Úgyhogy bocsi, de szuvenírek maximum csak Indonéziából fognak jönni! ;)

És végül irány haza. Félúton átadott minket másik tuktukosnak, mert nem tudta címet, vagy csak nem akart addig menni. Kifizettük, átszámoltuk a dolgokat, végül 250-ért megvolt a mi kis túránk.

Este megfürcsiztünk, majd tetőteraszon bepróbálkoztunk egy-egy üdcsi mellett a nettel, ami nem akart működni. Aztán kiderült, hogy csak egy ember jelentkezhet be egy névvel (név-jelszó ugyanaz volt, s honlapon kellett belépni), így már működött. Úgyhogy elkezdtünk előre tervezni.

 

Egyik utazásban jóval tapasztaltabb ismerős épp Delhiben volt és beigazolta gyanúnkat, hogy valószínűleg jól át lettünk baszva! (elnézést, verve, át lettünk verve)

Elsőnek elég rosszul esett.

De aztán átgondoltuk a dolgot és teljesen más szempontból kell ezt nézni, különben csak aggódni és idegeskedni fogunk mindenen!

Ez egy jó kis tanulópénz volt! Egy lecke!

Most már idősebbek, felvilágosultabbak vagyunk a dolgokról.

Nem szabad idegeskedni feleslegesen!

Igen, elbasztunk egy rakat pénzt, de hát ez van, friss utazók vagyunk, s jól belesétáltunk a csapdába.

Most már biztos is, hiszen az utolsó vonatjegyünk még nem jött meg, valószínűleg soha nem is fog; no meg kaptam egy emailt a delhii hostelből, hogy „miért nem mentünk?”…

Ez van. Azóta viszont egyre kevesebbet költünk, még ha most éppen India leginkább turisztikai pontjánál, a Taj Mahal mellett is vagyunk. (folytatva az írást már másnap délután, hostelünkből) Mostmár simán tartjuk a napi 2000-es keretet… Oké azért belépők kicsit feljebb pumpálták…

 

És azt is beláttuk, hogy érdemes néha kihasználni a helyi közlekedést, még ha ez a tuk-tukos pénzrablást is jelenti, hiszen mi európaiak nem erre a hőmérséklet-pára kombinációra születtünk, tehát amíg az ember teste nem alkalmazkodik (ha egyáltalán fog! Remélem azért a tengerparti országokban jobb lesz a helyzet.) addig jobb „taxizgatni”, mint fafejjel gyalogolni mindenfele a hőségben és porban!

Aznapi sofőrünktől (asszem Ali volt a neve) megtudtuk, hogy 5 muszlim imádkozás van naponta. 1 reggel, egy délben és 2 délután és egy este. Csak mert addigra már a 2-at hallottuk délután.

Este a tetőteraszi étteremben még egyet.

Egy darabig ott írtuk a blogokat.

Meg leellenőriztük a vonatjegyeket, hogy igaziak-e. (azok)

Szállásokat néztünk, várostérképeket, meg kis leírásokat töltöttem le wikitravels-ről (nagyon jó kis oldal!), hogy legyen mit olvasgatnunk helyekről, ahova megyünk, tudjunk dolgokat.

No meg azt is meglestük, hogy kinézett szállások vasúttól milyen messzire vannak.

Gyaloglás messzire, vagy tuktuk messzire. :) (utóbbi a 4-5 km-es távolságok)

 

Majdnem éjfélig szórakoztunk így, majd akkor rájöttem, hogy klíma azért nem müxik, mert nem volt bedugva… Bele operanduszkodtam kábelt a lyukba és láss csodát: Működik! :)

Nem hívnám klímának, csak oldal ventilátornak (már van egy a plafonon), de azért jó volt a kis ablaktalan szobába. Csak ezzel tudtunk elaludni, amúgy túl meleg volt.

 

Reggel fél 5-kor kelés, összepakolás, fogmosás, majd indulás vasútállomásra.

 

Ja még nem mondtam, mi?

Hogy ne használjunk annyira műanyag palackokat, meg tudjunk inni olcsóért is, de azért tiszta vizet, még skóciában vettünk (és itt a reklám helye) Sawyer Mini víztisztítókat. Csak rácsavarod palackra, vagy ilyen hátizsákos víztározónak a csövére és már lehet is inni! ;)

S elvileg 100000 gallon, vagy liter vizet lehet vele átszűrni. Nem úgy, mint a LifeStraw-val, ami elvileg 500-ra van méretezve.

Tisztítani is lehet visszafúvásos mosatással.

 

Akkor vissza az indiai közlekedés csodájához: a vonat!

Nem tudom ki mennyire van tisztában vele, de az indiai vonatrendszerekben több, mint 1.3 millió alkalmazott dolgozik! A legtöbb alkalmazottat foglalkoztató cég a világon! Igaz, nagyon nagy tömeg is használja: 8 milliárd ember utazik vele évente!!!

Van 6-8 osztály is rajta.

A legtöbb az alvó vonat, hiszen olyan nagy távolságokat hidalnak át, hogy jobb éjszaka menni, ahol a 10 órás utakat végig lehet aludni. Most is Jaipur és Agra között 240km van!

Asszem 3 klímás osztály, van mi a 3.-on zötykölődünk most (amikor ezeket a sorokat írom). Ahol 8 fekvőhely van egy kupéban (inkább csak fakknak mondhatnám, hiszen nincs lezárva, csak fal van a kövi rész között, de folyosó keresztül megy rajta). A középső ágyakat fel lehet hajtani, s így ülni is lehet, a szélső két helyen talán kényelmesebb.

De van egy jó kis oldal az összes indiai vonatozási trükkökről, amiket talán mások még hasznosnak találhatnak (http://www.seat61.com).

 

Hajnali 5-kor, sötétben elindultunk az utcákon át. Kicsit ijesztő volt azért, de csak kóbor tehenekkel és disznókkal találkoztunk, meg pár emberrel. Szerintem egyik mecsetnél álldogált nagyobb csoport férfi.

Csakhamar odaértünk vasútállomásra, fémdetektoron átmenni, táskákat meg röntgenen átküldeni. (ahogy minden vasúti bejáratnál tapasztaltuk eddig, metrókat is beleértve)

Rengeteg ember és közlekedés fogadott minket már odakint, de odabent is. Mindenhol emberek állnak, ülnek, fekszenek, alszanak. Naggyon dúúúrva!

Kis család (apa, anya, két kis gyerek) fekszik földön, mellettük meg pisitócsa… brutál.

Vonatunk csak 10 percet késett, s miután belőttük, hogy hova kell felszállnunk, már minden oké volt.

Ezeket a klímás vagonokat amúgy is inkább a tehetősebb réteg használja, szegényebbek (olcsóbb jegyek) a nem klímás vagonokra vannak betömörülve, mindenhol nyitott ablakokból bámul ki a több száz ember.

Minden vagon be van sorszámozva/osztályozva, s1-től S7-8-ig. Meg ott van B1-B2-B3. Meg még mittudomén. Sok! Mi egy B2-ben vagyunk.

 

Ahogy mentünk kifelé városból láttam az ablakból, ahogy az emberek a sínek mellett guggolva szarnak… kemény.

Majd jöttek a sokkal barátságosabb földek látványai: szántóföldek, hegyek-mezők. Putri falvak, szemetes kis falvak, tavak-patakok.

Majdnem 5 óra az út (papíron) Agráig.

Most már Bharatpurban vagyunk, elvileg már csak egy óra úti célunkig az utazás.

 

Elültem már rég a seggem, ehhez is hozzá kell még szokni…

Sokat fogunk még utazgatni. Talán fekve kényelmesebb.

Nem volt az. :)

 

 

Egy kis ráadás:

Vonatablakon kinézve ezt láttam:

;) Mázli, hogy kezemben volt fényképező, nem? :D

 

• Meleg van (már reggel is, este is, a szobában is, a buszon is, mindenhol! Konstans 30 fokok… Oké, olyan országban töltöttük az utóbbi évet, ahol nem nagyon ment a hőmérséklet 20 fok fölé… szal itt a hajnali 27 fok azért eléggé ütős!),
• mindenki mozgó pénzes ládának néz (oké, Malawiban már megszoktuk, de azóta eltelt 3 év! No meg itt azért már fejlődő ország, nem olyan szegény… még ha folyamatosan is szegénységet látunk körülöttünk),
• szemét és szegénység mindenhol (lásd előbbi), de azért folyamatosan látni iPhonokkal, új autókkal rohangáló embereket is. Szóval eléggé látványos a különbség.
• No meg: „Tuk-tuk?”
• Egyébként mondtam már, hogy meleg van?

 

Amikor elkezdtem ezt írni, jaipuri hotelünk tetőteraszán ültünk, mögöttem ékes papagáj ricsajjal (ott volt egy nagy ketrec tele kis színes hullámos papagájokkal), és valamelyik mecsetben meg ment az esti imára hívó ének. Most meg a Jaipur-Agra vonalon döcögünk lassan vonatunkon. Van még 4 órám megírni ezt a bejegyzést. Mármint, ha tudom a folyamatos rázkódás mellett...

 

Akkor kezdjük az elején:

Apa kitett minket Ferihegyen (tudom, hogy más a neve, de mivel már 30 évesként sokan öregnek mondanak, így ragaszkodhatom a régi nevekhez, amikkel felnőttem!), hiába is a 2a terminálról ment a gép, 2b-re kellett menni beadni csomagot. Nem volt nagy ügy. AeroFlot-tal repültünk, orosz cég, még sosem használtuk. (Malawiba EtiopianAirlines-szal mentünk, szóval ahhoz tudok viszonyítani, meg európai fapadosokhoz: WizzAir, Jet2, EasyJet)

Nem volt olyan rossz… csak jó sem. Annyi, hogy olcsó, azt kapod, amit fizetsz. Oké volt fedélzeti kaja, meg egy feladott táska benne volt az árban.

Délután 1-kor indultunk, s pici két és fél óra múlva már Moszkva melletti Sheremetyevó repülőtéren is voltunk. (Ami helyi idő szerint 16:30 volt, szal 1 órával elcsúszva magyartól.) Erre a helyre már Badárék könyve óta nagyon kíváncsi voltam! (Lehet itt most kis reklám jön, de aki olvasta a Jappán című könyvüket, érteni fogja.) ;)

Annyi, hogy nekünk nem volt kalasnyikov a pocinkra fogva, de hát nem is kellett átmennünk a VÁM-on. No meg nem is a 80-as éveket éljük már. Rengeteg keleti (kelet-ázsiaiak, kaftános, kipás emberek, indiaiak) volt ott. 3 óra után mentünk is beszállni újabb gépünkhöz. Minden rendben, busszal ki a repcsihez, aztán fél óra üldögélés után mondják oroszul, majd angolul is (amit alig lehet érteni) a tutit. Nem is tudtuk mi van, míg el nem kezdett a többség felállni és kipakolni. Szóval gépet kell váltanunk, mert valami van ezzel. Vissza reptérre. Látjuk ott mindenki ott áll a Transit Office-nál sorban, majd valami jeggyel távoznak. Szal beálltunk mi is, kaptunk egy ital jegyet, amiért egy piát lehetett kérni boltból ingyen. Ezzel kompenzáltak. Pár ember morgolódott, mert mi van ha lekési következő repülőt Delhiben. Mert azt sem tudtuk mikor folytatjuk utunk, csak annyi volt kint, hogy 9-kor kiírják mi lesz a sorsa. Végülis körbe jött egy indiai ürge és mondogatta, hogy lehet menni, (egyik ember repcsiről), lejutottunk lassan, ki a géphez, majd este 10-kor végre fel is szálltunk, hogy megkezdjük utunk Indiába.

Itt már volt jobb kaja, igaz nem olyan jó, mint amilyen EtiopianAir-en! Első repcsin csak egy szendvics volt, egy pohár üdcsivel. Itt kétszer is itattak! :) Mindkét gépünk AeroFlot volt.

Orosz idő szerinti 3:30-kor landoltunk (azt hittem levisszük a házakat reptér mellett, olyan alacsonyan szálltunk fölöttük), ami helyi idő szerint reggel 6 volt.

 

Kibattyogtunk, hamar megvala ujjlenyomat, szép profil fotó, majd stampedli, és mehetünk.

Olyan okosnak gondoltuk magunkat. Pedig jól beszoptuk. Vagy tanulópénznek is vehetjük… majd a jövő eldönti. ;)

Kiszámoltuk, hogy kb 2000 rúpiánk van napi keretnek. (az úgy 30 dollár közösben)

Kivettünk 10k-t, hogy legyen nálunk 5 napra.

Elmentünk metróval fejenkénti 60-ért Delhi állomásra, s onnan gondoltuk begyalunk Main Bazaar-hoz, ahol hostelt foglaltunk. Tök jópofa a metró jegyautomata, egy ürge kedvesen segített nekünk vele. Igazából hasonló a párizsihoz, csak nincs az a forgó henger, hanem csak gombok, ja és csak apróbb pénzt fogad el, hiába is van rá kiírva, hogy jó neki a nagyobb is! (csak hátha más is tervez vele menni) Amúgy furi, hogy nem jegyet ad ki, hanem tokent, ami egy kis műanyag pénzdarabra hasonlító cucc, mint valami játékpénz, azt kell bedobni kapun, hogy kinyíljon. Aztán vissza is kapod, csak kijáratnál raktározódik el. Mivel emberünk segítőkészen nyomkodott csak, így az én tokenem nem volt jó, így 30 rúpiát még rá kellett fizetnem kijáratnál, hogy kimehessek...

Metró szép, légkondis járgány, nagyon kevés ember használja, szóval aránylag tiszta is.

Kijutottunk vasútállomáshoz, ahol le volt zárva a felüljárónak a vasútállomás fölött átvezető lépcsősora, lefelé lehetett jönni, csak felfelé nem. Egy ürge kedvesen segített nekünk, hogy menjünk keresztül, majd vasúti alkalmazottak segítenek tovább. Szóval bementünk, fémdetektornál posztoló munkás jött is segíteni, szerinte tüntetések vannak másik oldalon, a Main Bazaar városrészben. Muszlimok valami ellen. Szóval speciális bejuttató kártya kell, hogy odajussunk, amit csak DTTDS office-ban kaphatunk, ahova tuk-tukkal juthatunk csak el, mert messze van. Kivitt minket, megkérdezte egyik sofőrt mennyi, az 60-at mondott először, erre emberünk előkapta laminált kis vasúti alkalmazotti kártyáját, s hapsi annyira berezelt, hogy egyből levitte az árat 40-re sűrű elnézéseket kérve. El is vitt minket a helyre, tényleg messze volt.

Ott mint kiderült ez valami állami utazási iroda volt, vagy mi.
Utólag könnyebb átlátni, hogy és mint történtek a dolgok velünk, igaz még normális netünk sincs szóval nem tudtuk lecsekkolni mizu, csak egyik ismerős szerint nem volt semmi Delhiben akkor…

Megmondták nekünk kerek perec semmilyen külföldit nem engednek be oda most, mert durván tüntetnek ott a muszlimok, valami muszlim ok miatt, amiért tüntetni szokás… Harcok is vannak, meg miegymás, meg ugyebár dengú is van ott… hogy nem láttunk át rajta! Most komolyan már csak zikát kellett volna mondania, aztán legtöbb fehér üvöltve menekül…

Végül feladtuk a harcot Delhiért, és beleegyeztünk, hogy foglaljanak nekünk vonatjegyeket egész utunkra, de következő úti célunkhoz. Jaipurba semmi nem megy most, tehát kocsival kell menni, az volt egy nagy érvágás! 38750 rúpiáért eladtuk magunkat… Annak egy részét 200 dolcsiból fizettük (65 rupiáért váltották a dollárt, előzőleg neten 66-ért láttam, szóval nem rossz arány. Még az indiai rúpia is többet ér a Forintnál… oké, mi nem?), mert nem tudtunk kivenni több pénzt bankból, hiába is próbáltuk Kristyna kártyáját is.

Szóval csak pár óra várakozás után végül megvoltak vonatjegyek és a következő 12 nap programja is.

Aznap Delhiből Jaipurba kocsival.

29.-én reggel Jaipurból Agraba vonattal. Egy éjszaka ott.

Majd 30.-án este Agrából éjszakai vonattal Khajurahoba.

Október 1-4-ig Khajuraho.

4.-e éjszakai vonattal Varanasiba. KB 11 óra utazás, kemény lesz!

6.-án Bodh Gaya, valahogy, arra még nincs jegy, elvileg emailben kapjuk meg.

8.-án délutáni vonattal Mughal Sarai csatlakozásig van jegyünk, aztán vagy valahogy eljutunk Ghorakhpurba (vonat), s folytatjuk busszal onnan, vagy már eleve Mughal Saraitól megyünk busszal.

S úgy Sunaulihoz, határátkelőhelyhez, ahonnan majd Nepálban már Lumbininek fordulunk.

 

Aztán sofőr is megjött és elindultunk, őrült utazásunkon délnek, Jaipur irányába.

 

Amit az indiai közlekedésről tudni kell:

Ott vannak elvileg a kresz szabályok, mint másik országokban. Talán itt is, de hogy mennyire tartják azt be… az már más tészta.

Fel vannak festve két sáv az útra, de három kocsi simán elfér ott, nemde bár?

Az index lámpa kb. csak mutatónak van, kézzel-lábbal, de leginkább dudálással jelzik, ha előzni akarnak, vagy fordulni. Igazából szerintem mindent dudával jeleznek (vigyázz! Előzök. Húzz az útról! Mikor mész már le onnan? Meg ilyenek…)

Végülis 3 szóval le lehet írni milyen az indiai közlekedés egy gyors sofőrrel: „Meg fogunk halni!!!!!”

Az is érdekes dolog, hogy nem csak Delhiben, hanem most Jaipurban is láttuk, hogy nagyon szeretnek amolyan emelt utakat, hidakat építgetni. Még ott is, ahol folyó sincs, mármint városokon kívül.

Azt se tudtam mikor van vége a városnak, mert még szerintem vagy 50km-en át folyamatosan épületek álltak az út mentén.

Aztán kiértünk ám vidékre is. Néha egy-egy falun áthajtva, kint volt 30-as tábla, de mi sofőrünk is 90km/h-val hajtott el mellette, meg még sokan mások is.

Rendőri ellenőrző pontoknál persze belassít, mer gondolom sokat kell fizetni, nagy sorban álltak ott a kocsik, amiket kivettek.

Tehenek, kecskék, disznók és emberek egyaránt lófrálnak keresztbe-kasul a kétszer-két sávos úton, akárcsak tuk-tukkal, de még kocsikkal, motorokkal is ide-oda fordulnak ott, ahol hiányzik a két ellentétes sávot elválasztó fal. Ja és ha valaki nem tudná itt is baloldali vezetés van, min Egyesült Királyságban.

 

Érdekes az építkezési stílus is: sok helyen lehet látni, hogy bambusz-, vagy faállványzattal építenek házakat, nagyobbakat meg darukkal. Magas és vékony épületeket, furcsa formákban.

Rajasthan területén meg már néhány tevékkel vonatott taligát is láttunk!

 

A vidéki táj amennyire hasonlít Malawira, annyira nem is. Nem sok termőföldet láttunk akkor, amit azokon meg alig nőtt valami. Szemeinknek gaznak tűnt, ki tudja mi volt. Kukorica már le volt aratva, és a levágott szárak piramis gúla formákba rendezve álltak a földeken. (Ne dőljetek ám be! Persze, hogy vannak termőföldek, növényekkel.) :)

 

Itt kurva meleg van most nekünk, de szerintem sokkal párásabb is a levegő, hiszen akár reggel is csak alig pár km-re látni el. Poros és párás. Házakon is először azt hittem tűzből származó koromnyomok vannak, de szerintem már évek penésze csordogál ott… vagy mit tudom én.

Tök jó, hogy van klímájuk mindenhol, de utána csak még jobban megcsap a hőség odakint.

 

Kicsit félúton túl megálltunk kajálni egy útszéli étteremnél. Ahogy láttuk mindegyik külföldi sofőrje itt állt meg, volt pár idős fehér, négy fekete nő egy kupacban, egy másik fehér páros. Sofőrök míg mi ettünk odakint sétáltak, vagy leültek tv-t nézni. Kaja finom volt, már nem emlékszem a nevére, de szerintem tandoori csirkét ettem, naannal. Kristyna valami baromi erős szószt evett, fokhagymás naannal (az utóbbi valami isteni volt!). Kicsit kiadtuk az árat, hiszen valami 1000 rúpia fölött költöttünk, de ha már ekkora érvágásunk volt előtte aznap, akkor már nem tök mindegy?

 

Este 6 körül sofőrünk megállt egy helyes kis hostel előtt, mondta, hogy jó ár. Asszem 1000 rúpia volt adóval együtt, kaja nélkül (itt ezt is érdemes tudni, rákérdezni! Mert aztán lehet, hogy az ár még adók nélkül van ám!)

Szóval kellemes kis szoba ventilátorral és klímával. Saját fürdő-wc.

Lepakolás után elmentünk kis sétára, körülnézni. Kristyna vett valami helyi kaját, ami rohadt erős volt, de finom. :)

Úgye megbámul mindenki, mint Malawiban. A sok sötétbőrü ember között virítunk fehérként. Néha annyira bámulnak, mintha sosem láttak volna külföldit… Meg megütögetik kis pajtásaikat is, hogy ők is bámulhassanak… :D

Elhaladt mellettünk pár elefánt is! Nem is gondoltuk volna, hogy itt, és így találkozni fogunk ilyennel. Másnap kiderült miért.

Aznapra elég volt kalandból, én kocsiban nem nagyon tudtam aludni, szóval mindketten fáradtak voltunk, körülnéztünk még tetőteraszról, majd fürcsi, ruhák kimosása (még nem sikerült olyan jól), majd tente.

 

Csak, hogy mindenkit megnyugtassak, még ha első pár napban jóval a kiszámított $30 fölött (2000rúpia) is költöttünk, még így is sokkal több manink van a 4 hónapra pluszba számítva. Meg India azért drágább is, mint Nepál, nem? Majd ott spórolunk, meg ezután is.

Ez az első pár nap jó kis tanulópénz lesz az elkövetkező utunk során.

 

 

Na, még vissza van 2 óra vonatút Agráig, tehát nekiállok másik blogbejegyzésnek is.

Múltkor leírtam, miért és hogyan is, most kivesézzük a Mit és Hogyan-t?

 

Szóval eredetileg engem leginkább a gyönyörű tengerpartos országok vonzottak.

Thaiföld és Indonézia, no meg azokról is lehet a legtöbbet olvasni. Az úgynevezett Backpacker-ek (hátizsákos túristák) többsége ugyanis ezen országokat fedezte fel, árasztatotta el.

Viszont a nagytöbbségükkel ellentétben engem nem érdekel a bulizás, drogok, kurvák.

Engem a természet és a kultúra, a vallások, az igazi emberi és állati világ érdekel!

Sokszor gondolkodtam buddhista kolostorokba való időleges elvonulásokra...

Asszonkám persze beleszólt a dolgokba. :)

Szóval leginkább a buddhista országokat akartam bejárni, és a gyönyörű tengerpartokat, a kis elhagyatott szigeteket.

Myanmar - Laosz - Thaiföld - Indonézia - és a mikronéz, polinéz szigetek, Új Zéland.

Asszonykám viszont évek óta Nepálba akart menni. Először oda is akart eljutni, nem Afrikába önkénteskedni.

Érdekes párhuzam, hiszen én is olvastam magyar önkéntesről Nepálból, s nekem is az volt az első önkénteskedésre húzó gondolatom. Végül a CICD mellett döntöttem, mert az olcsóbbnak, egyszerűbbnek tűnt.

Most viszont felelevenedett az akkori érdeklődés, míg munkanélkül voltam és sokszor elkísértem Kristynát melóba, elolvastam a LonelyPlanet Nepálról szóló teljes túrista könyvét. Úgy meghozta nekem is a kedvet!

Az elmúlt egy évben fel-fel jött pár ötlet, meg úticél, de igazából úgy indulunk majd neki, ahogy eddig megterveztük, szóval kb sehogy. :D

Ez sok embert kiborít, merthogy nincsen napról-napra megtervezve az utunk, de hát nem is lehet ilyen léptékű utazásnál! Hogyan is lehetne? 4 hónapra tervezünk menni. Nagy távolságra, sok időre, és teljesen más kultúrába.

Elsőként Nepál - Vietnám - Laosz - Kambodzsa - Thaiföld - Indonézia. 2.-3. helyet variálgattuk.

Aztán feljött az ötlet, hogy akár Magyarországon, a családommal is tölthetnénk a 30. szülinapomat.

És amikor kijött, hogy olcsóbb nem Nepálba, hanem Indiába repülni, azt is Budapestről, így minden erre ment.

Végül Laosz is kikerült a listáról, hogy egyszerűbb és kivitelezhetőbb legyen.

Kitűztük tervnek, hogy összegyűjtünk kb £10000-ot, ami a napi £30 kettőnknek való büdzsével számoltuk.

Májusig bírtam várni, végül addig szekáltam édesem, hogy megvettük a repcsijegyet (ja meg kb két naponta lestük a skyscanner-t, hogy változik-e a jegy ár).

 Furcsa is volt, mert másik repülő társaságokat ajánlgattak mindenhol, mi meg az AeroFlot-ot, egy orosz céget találtunk olcsóért. Aztán utánaolvastunk ám, és nem tűnik rossznak, néha késik, de elvileg sok olcsó járatuk van.

A magyarba szóló jegyet a szokásos Jet2-val mentük, olcsó, szar fapados. De szok-kici-ÓCCÓÓÓ!

Először azt hittük megúszhatjuk olcsón is az utazási biztosítást, aztán megfogadtuk a tanácsot, és elolvastuk a kisbetűs részeket. A legtöbb nem volt jó nekünk, hiszen csak drágábbak tartalmazták a 4000m feletti túrázásra való biztit is. Egy darabig nem foglalkoztunk vele, de végül közeledve az induláshoz megint nekiálltunk és végül olyan 400 fontért találtunk 4 hónapra kettőnknek olyat, amiben benne van a 4-5000 méteres magasság is!

Ja hát tervünkről nem is írtam még!

Szóval akkor:

Mostani tervünk (mondhatni végleges), holnap délben repülünk moszkvai átszállással, Új Delhibe.

Ahol eltöltünk pár napot, majd irány Agra (Taj Mahal), onnan Jaipur (gyönyörű sivatagi város), Kajuraho (hatalmas templomegyüttesekkel megtűzdelt hely), Varanasi (a legszentebb indiai város, több, mint 2000 templommal), onnan esetleg elmegyünk Bodhgayaba (amit szent városnak tartanak, merthogy elvileg a történelmi Buddha ott érte el a megvilágosodást).

Indiai körutunkat északnak fordulva a Sonauli átkelőnél (asszem így hívják) átmegyünk Nepálba. Utunkat Lumbinibe folytatjuk, ami az egyik legszentebb buddhista hely, mert elvileg ott született a történelmi Buddha.

Pokharában kiváltjuk a túrázási engedélyt, meg ilyeneket, amik kellenek ahhoz, hogy a Himalajában túrázzunk.

Onnan indulunk majd el az Annapurna körre, amit 12-18 napos túrázás során lehet végigjárni. 1000m körülötti szintről elindulva, végül a Thorung La 5416m-es hágóján átvágva lefelé tartunk majd.

Mondhatni ez lesz utunk egyik fénypontja, egyik legfontosabb része.

Mindketten imádunk túrázni, a hegyeket, és ez az egyik legmagasabban fekvő (ha nem a ténylegesen legmagasabb!) normálisan járható túra. Hegymászóvasak, kötelek nélkül. Sokan is vállalkoznak rá.

Sok kicsi leágazás van rajta, sok érdekes település, szép völgy-hegy, meditációs barlangok (pl a kedvenc buddhám, a Karma Kagyü tibeti buddhizmus alapítója, Milarepa barlangja is!).

Amikor befejeztük a túrát, talán kicsit még pihizünk a Pokhara körüli tavaknál, aztán elindulunk Kathmanduba, megnézzük a fővárost, meg a kathmandu-völgyet.

Mivel megvettük azért biztos, ami biztos alapon november 3.-ára (mert ugyebár mindig olcsóbb, ha jóval előre megvan a jegy) a repcsijegyet Hanoiba, Vietnámba.

Hiszen következő állomásunk Vietnám országa lesz, ahol elkezdődik a másik közel egy hónapos, második legfontosabb-érdekesebb kalandunk: keresztül motorozni az országot!

Sokan mondják kérdezik miért, meg hogy őrültek vagyunk hiszen nem is tudunk motorozni, vagy nagyon kevés tapasztalatunk van vele. Én már vezettem párszor Simpsont, hiszen volt egy darabig, de hát az már régen volt, meg nagyon kevés is. Viszont amikor megújítottam jogsimat, britre is cseréltem, akkor megkaptam a nagymotorra a jogsit is. Röhej! :)

 Szóval körbejárjuk északot, majd elindulunk délnek. Sapa, Halong Bay, Hoi An, Nha Trang, Da Lat, Ho Chi Minh City, a világ legnagyobb barlangjai, a homokdűnés tengerpartok, és ami a leginkább vonzó: elvileg a világ legjobb kajáját készítik ott.

Fővárosban eladjuk majd mocikat, és átbuszozunk Kambodzsába, megnézni Angkor Wat ősi templomeggyüttesét.

Onnan Thaiföldre, Bangkokba megyünk. Aztán ki tudja. Északon én nagyon megnézném Wat Rong Khun fehér templomát, de hát az nagyon messzire van!

Meg a híres déli szigeteket! Koh Rong, Koh Tao, Kho Pangan, Phuket és Krabi...

Aztán meg át Indonéziába! Bali, Lombok, Gili air, Komodo.

Ezer és ezer szigetek országa! És az az igazán képeslapos, utazási irodás tengerparti képek! :)

Ez a kép Langkawi, Malajziából van ugyan, de azért eléggé megmutatja a dolgot, nem? :D

 

Hát Vietnám után még nincs kidolgozva semmi. Hogy vonattal, busszal, hajóval, vagy repcsivel utazunk...

Mit és merre nézzünk meg, mit csináljunk, ezer és egy ötlet van, főleg mióta olvasom a sok utazós csoportokban lévő bejegyzéseket, blogokat...

Csak nehéz választani, meg addigra alig lesz már időnk.

Asszonkám január közepére tervezi az Európába történő visszatérést. Persze akkor majd az ő családjához repülünk Cseh Országba, és onnan talán németbe rokonokhoz, majd vissza Skóciába.

Én nagyon szívesen maradnék még ott, körbejárni az összes kis szigetet, Borneót, Malajziát és a Fülöp-szigeteket is. No meg Kelet-Timor, Ausztrália, Új Zéland!!! Álmaim szigete! (az utóbbi)

Majd eldől mi és hogyan lesz, az még annyira messze van!

 

Sziasztok!

Eredetileg a családtagjaimnak, barátaimnak hoztam létre ezt a blogot, de azért írok kicsit magamról, hogy ha valaki nem ismer, akkor alkothasson egy kis előképet rólam.

 

Közép-magyarországi kis városból származom, imádok túrázni és a hegyeket.

Szeretném a világot bejárni, de egyelőre csak Európa pár országában volt szerencsém járni. Ott is az Egyesült Királyságon kívül (ahol laktam azért 3 évet) a többit sajnos nem nagyon láttam...

Most viszont párommal összespóroltunk pénzt és végre elindulunk arra az útra, amit már évek óta szeretnék! ;)

Hétfőn indul a szekér!

 

Akkor kicsit bővebben:

Holnap leszek 30 éves, és elindulok felfedezni Dél-Kelet Ázsiát testközelből. :)

Kajaturné! Tengeri lubi-lubi! Hegyek, Gandalf! Érted?

És ennyi.

Na jó...

Szeretek utazni, már gyerekkoromban is szerettem.

Sokat is voltunk szüleimmel, nagyszülőkkel. Bár apai nagyszüleimmel leginkább csak termálvizes medencés nyaralásokra mentünk, ámbátor azokat is nagyon élveztük tesóimmal. Szüleim és anyai nagyanyám viszont elég gyakran vitt el túrázni a Bakonyba, vagy a Vértesbe, de akár az Északi-Középhegységbe is.

Igazából a hegyek-völgyek-dombok közötti, természetbeni túrázás vonzott mindig is! Érthető módon, hiszen Dunaújvárosban felnőve csak síkság vett körül.

A természet máig is közel áll hozzám, még ha nem is vagyok olyan nagy állatbarát. (Félszegen mondhatnám, a növényeket sokszor még mindig többre becsülöm saját emberi fajtársaimnál.)

 

A másik kedvencek: a könyvek, fantasztikus történetek!

12 éves koromban már magába szippantott a sárguló lapokra nyomtatott mesevilág!

Monte Christo grófja, Robinson Cruso, Verne szigetes regényei (Rejtelmes Sziget, Némó kapitány, Két évi vakáció), és aztán jött a fantasy Terry Brooks könyvei és a StarWars révén a sci-fi is!

Tinédzserként viszont nagy spirituális útkeresésbe kezdtem. Sok mindenbe belekóstolva, nagyon sok könyvet elolvastam, pár előadásra, tanításra el is mentem.

Ezen ezoterikus könyvek révén találkoztam az El Camino de Santiago de Compostella zarándokúttal is. Shirley MacLane és Paulo Coelho könyvei nagyon felkeltették érdeklődésem és 1 év múlva már készülődtem is a nagy útra! Egyik első normális munkám során megspóroltam a pénzt pár hónap során (oké, fiatalos önző módon nem segítettem be édesanyámnak a rezsibe és minden más anyagiba, így tudtam összevarázsolni azt a kis zsozsettát), s gondoltam elég is lesz az egy hónaposra tervezett zarándoklatra. (hát nem lett, de jó, hogy vannak segítő testvéreim!) ;)

A lényeg, a lényeg, az út során nagyon sok különböző, érdekes emberrel találkoztam. Ha jól emlékszem legalább 22 nemzet képviselőjével.

Arra is rettenetesen jó volt az El Camino (még ha úgy érzem a legfőbb – a spirituális – megvilágosodást nem is hozta el), hogy a nemrég tanult angol nyelvtudásomat csiszolhattam. Iskolákban mindig németet tanítottak, amiből mostanra már nem sokra emlékszem, kommunikálni már nem tudok vele, még ha mostanában sok dolog eszembe is jutott belőle, amikor megint szembetalálkozom a nyelvvel.

Ez a „magányos” (sosem lehet ott tényleg egyedül az ember, csak ha akar! Valakivel mindig lehet társulni, együtt menni egy darabig, beszélgetni…) út felébresztette bennem a „mehetnéket”.

Magyarországra visszaérve egy évre Budapestre költöztem, de nekem nem jött be annyira a nagy városi élet.

Végül 2012-ben elhatároztam magam, és jelentkeztem egy Angliában lévő önkéntes „iskolába”, aminek révén kijuthattam Afrikába fél évre! Felmondtam munkahelyemen, elszakítottam pár nagyon fontos szálat, s elindultam Nyugatra. Igazi célom az volt, hogy melóval teremtsek annyi pénzt, hogy utazhassam a világot. Sok pénzt nem tudtam spórolni odahaza, s nem is sikerült így ukk-mukk-fukk melót szerezni, milliomossá válni, tehát végül a CICD-hez mentem. (A Humana People to People szervezet Angliában lévő „iskolája”, önkéntes képzője)

Most erről itt nem akarok sokat írni (de ha később lesz rá érdeklődés, akkor írhatok róla egy cikket).

A lényeg, hogy szereztem pár barátot, sok más országból, nagyon jó és rossz tapasztalatokat is, utóbbit leginkább az ilyen nemzetközi segélyszervezetekkel kapcsolatban…

Végül Malawiba, Dél-Kelet Afrikai „kis” országba kerültem két cseh leányzóval (egyik már párom volt akkor is, és azóta is), ahol fél évet lófaszkodtunk kb… Sok értelmét nem láttuk, hogy ott voltunk, hacsak nem azért, hogy mutogassanak, mint a vásári majmot. Azért végül feltaláltuk magunkat 3 hónap után, s talán sikerült valamilyen változást azért eszközölni a helyi általános iskolások olvasási tapasztalataiban.

Mindenesetre egy életre szóló élmény volt!

Olyan mélyszegénységben élnek ott az emberek és mégis mindig kedvesek, mosolygósak (még ha engem nagyon is irritált sokszor a folyamatos követésük, „Fehérember, fehérember!” kiabálásaik. Az, hogy állandóan kéregettek, no és a pofátlanul magas árak, amiket amikor meglátták, hogy jövünk gyorsan átváltottak. Többször 10-szer annyiért akarták eladni a cuccokat nekünk, mint a helyieknek! Ami még akkor sem volt legtöbbször drága, de mi csak havi zsebpénzt kaptunk a szervezettől, így nem tudtunk sokat költeni. ÉSSSS akkor elég is a depresszióból!).

A lényeg, hogy sok érdekeset láttunk, hallottunk, tapasztaltunk.

Remélem ez sokat fog segíteni a mostani nagy utunk során! ;)

 

2014 tavaszán visszaértünk Egyesült Királyságba, majd hazalátogattunk. De nem tudtunk annyi pénzt megspórolni, mint ahogy terveztük (no meg el is lopta valaki a nagy részét annak is!), végül szüleink és rokonaink segítettek minket ki, hogy új életet kezdhessünk Angliában. (munkásat, elég volt az önkénteskedésből egy darabig!)

Először Londonba mentünk, de beláttuk, túl szegények voltunk hozzá és nekem az túlságosan is nagy város volt. Végül Leedsben telepedtünk le (ami szintén baromi nagy város), pár átverős szemétláda segítéségével, akiktől az idők során sikerült megszabadulni.

Minimum kétszer költöztünk és legalább egy fél tucat munkánk volt az az év alatt, amíg ott voltunk.

Viszont barátnőm révén össze tudtunk spórolni egy nagyobb adag lóvét (ebben valahogy nagyon jó! Van mit tanulnom tőle!), így 2015. augusztus közepén egy másfél hónapos közép-európai körútra mentünk, ezzel az ő egyik nagy álmát teljesítve. Anglia – Francia -Német – Cseh – Szlovákia – Magyarország - Szlovákia – Cseh – Német – Holland – Anglia – Skócia útvonalon.

Volt minden országban vagy barát, vagy családtag akik körbe tudtak kalauzolni, ott aludni, vagy csak találkozni.

Odafelé Csalagúton át, visszafelé meg Rotterdam-Hull útvonalon komppal (sajnos éjszaka, s angliába érve is rohadt köd volt, szóval nem igazán nevezném jó kis tengeri kalandnak, mivel nem láthattam belőle semmit sem). :(

Összekapkodtuk cuccaink (felét a raktárból, ahol ideiglenesen tároltuk, másik feléért meg később jöttünk vissza) és uccu neki Skócia! Nehezen, de marha mázlistán sikerült szállást, mit szállást?!; albérletet találnunk! S egy héten belül már munkát is!

Szóval csodaszép Skóciában laktunk az elmúlt egy évben, jó sok dellát begyűjtöttünk és most már készen állunk az én egyik évek óta dédelgetett, tervezett álmom, Dél-Kelet Ázsia bevételére!

 

Eredetileg én már múlt nyáron oda akartam menni, de mivel 2015-öt munkanélküliként kezdtem, s kb. 1.5-2 hónapig nem is nagyon sikerült munkát találnom, így az úszott… vagyis eltolódott.

Viszont a sok otthon töltött időm alatt felfedeztem valamit! Az interneten rátaláltam előbb egy, majd több és több angol, majd magyar világutazó blogjára is! Teljesen rákaptam, rengeteget olvastam! Valahogy a lányok-nők történetei fogtak meg! Vagy csak nem sok férfi blogol róla, vagy én nem találtam sokat… (azóta természetesen olvastam tőlük is)

Rengeteg jó tanácsot, ötletet tudtam összeszedni, sok-sok hülyeséget, előítéletes baromságot kiszűrni az olvasott történetek által.

No meg nagyon jó online közösségek is működnek, tehát ott is lehet sok kérdésre választ kapni!

Szóval itt a vége, fuss el véle. Ez az én rövid kis történetem, amit bemutatkozásként szántam.

Igazából megfordult a fejemben nekem is, amit először én gondoltam az ilyen nagy utazásokról/utazókról: hogy milliomosnak kell lenni ahhoz, hogy ezek az álmok kivitelezhetőek legyenek.

Pedig ez az egyik legnagyobb tévedés!

Átlagos munkás családból származom, és még ha ki is lettem segítve anyagilag párszor, azért a nagy terveim megvalósításáért én küzdöttem, dolgoztam! A családi kölcsönt vissza is fizettem volna, ha hagyják! De hát ilyen egy család. :)

Egy dolgot nagyon jól megtanultam a CICD-ben:

Nem csak csendes imákkal, mantrázással…