Ezt a bejegyzést már Nepálból, Lumbiniből írom. Bocsi, kicsit megkéstem vele, de először még gondoltam, hogy talán jobb, ha az összefüggő, egy hely körüli dolgokról egyben írok…

Perpillanat megint kiment az áram, tehát sötétben és rohadt melegben ülök. Az előbb fürödtem, de megint folyik (ténylegesen folyik) rajtam az izzadtság. Odakint meg tele van minden szúnyogokkal.

Ja Khajuraho óta mindenhol vannak szúnyogok, meg tavak vizek is. A kettő valahol összefügg. :)

Sok-sok rízs föld, rajtuk gémek, daruk, meg láttam gólyákat is méltóságteljesen sétálgatni. Meg emberek fel és alá, tesznek-vesznek, kakilnak-pisilnek… :)

Október 5.-én reggel megérkeztünk Varanasiba. Kis késéssel, dél körül oda is értünk.

Ja vagonunk tele volt külföldiekkel. Most alsó ágyakat kaptuk, fölöttem egy dagibb csaj és pasija legfölsőn aludt, oldal ágyon meg egy fiatal srác, mindhárman németek voltak. Srác tök jól nyomta a tutit reggel: telefont rárakta egy tartóval együtt egy amolyan minden irányba hajtható lábú tripodra, összekötötte egy klaviatúrával aztán úgy írta a blogját vagy mit.

Varanasiban kijőve vasútállomásról, jobbra kell fordulni s egy külön épületben ott van a Külföldieknek fenn tartott jegyváltó iroda. Brutális erővel megy a klíma és a ventilátorok. Négy csajos csoport már ott volt, meg még egy-két pár. Végül mi is sorra kerültünk és megvettük a Foreign Touris Quota (külföldi turista kvóta) jegyünket Gaya Jn-ig (Junction – csatlakozás). Igaz, nem is klímás kocsiba, hanem csak sima alvósba, amiből később jó kis történet lesz! ;)

De ez jóval olcsóbb volt! Klímás 1000, anélkül meg csak 300.

Ja az is poénos, hogyan kell itt jegyet venni: egy formanyomtatvány ki kell tölteni, miután ki lett választva a vonat és időpont. Név, kor, nem, útlevélszám be lesz víve rendszerbe, s majd csak aztán kinyomtatva jegy. Mindenesetre nem olyan könnyű megtalálni az épületet sem, mert mi semmiféle táblát nem láttunk arrafelé mutatva.

Aztán fogtunk egy riksát, aki elvitt minket egy szerinte sokkal jobb és közelibb hotelbe, mint ahova eredetileg mentünk volna (Zen Hotel tulajától kaptunk egy névjegykártyát, hogy menjünk oda, mert az olcsó és jó). Gondoltuk hagyjuk neki, majd kiderül milyen. Meglestünk két szobát is, végül utóbbi mellett döntöttünk. Mindkettő klímás volt, ami nem is jött rosszul. Az is 700 volt éjszakánként, igaz közel is volt az Assi Ghat-hoz. Nem volt kedvünk tovább szívni ebben a nagyvárosi közlekedési dugeszben! Nagyon durva! Mondjuk itt semmi értelme a körforgónak, meg a lámpáknak sem, mert ha nincs ott rendőr, mindenki leszarja, legtöbbször még akkor is ha ott vannak a rend őrei. De sok helyen ők irányítják a forgalmat.

Hotel tetőteraszáról lehet látni Gangeszt, és van ott étterem is, igaz nem olyan olcsó.

Szobánknak van terasza, ahova később kimosott ruhákat tudtuk aggatni (ja egyik nap vettünk a szemben lévő boltból mosószappant, mert tusfürdő nemigazán működött, mint olyan, s csak pazaroltuk így).

Kicsit körbejártuk környéket, kimentünk folyóhoz is, tényleg nagyon labirintus szerűségek ezek a kis utcák, jól el is tévedtünk párszor.

Környéken sok muszlim lakik, legalábbis esténként mindig kint ültek az utcán fehér hosszú ruhákban és kör alakú kis sapijaikban, hosszú szakállal. Aztán sötétben meg kölykök vonulnak végig az utcákon üvöltve. Most nem tudom ez valami játéka-e a helyi gyerekeknek, vagy valami vallásos dolog-e?

Hotelünkkel szemben találtunk jó kis éttermet, finom és olcsó kajákkal, minden este ott kajáltunk, néha reggelit és ebédet is.

Első este ettünk még valami érdekeset is: momót. Már csak neve miatt is érdekelt! Olyan kis cukinak tűnt! És nagyon fincsi is volt. A sült, nem a főtt; az annyira nem volt jó.

De még fájt a fogam valami édesre, szóval hotelünk éttermében is körülnéztünk. Találtam is valami tökéleteset: Hello to the Queen (Helló a királynőnek). Sült banán, összetört keksszel és vanília fagyival, csokiöntettel leöntve. Isteni volt! :)

6.-án délelőtt körbejártuk Varanasit. Reggeli a közeli étterembe, aztán keresztül a kis utcácskákon.

Jó sapija van, mi? ;)

Na az volt ám a labirintus! Színek, szagok, emberek, tehenek, kutyák, minden! És ez mind a maximum másfél-két méter széles kis sikátorokban!

Kristyna csak úgy elsétált egy földön ülő öregasszony mellett, aki egy kobrát lóbált a kezében, olyan térdmagasságban. Amíg nem mondtam neki, észre sem vette, aztán meg majd szívrohamot kapott. (mondjuk vissza kellett jönnünk a sikátoron, mert zsákutca volt és ő látott a másik oldalon, kb szemben az első öreglánnyal egy kisfiút, a nyakában himbálva egy másik kobrát…)

Végül csak megtaláltuk a fő, a leghíresebb halott égető helyet, a Dashaswamedh Ghat-ot. Nem ilyenre számítottunk.

Én valahogy úgy emlékeztem, hogy National Geographic-on, vagy Discovery Channel-en régebben olyat láttam, hogy nyíltan kint égetik el a halottaikat, mielőtt a Szent Folyamnak adnák maradványaikat. Pedig nem. A Ghat-okban, épületeken belül történik a dolog (mi nem akartunk kellemetlenkedni, úgyhogy nem mentünk-lestünk be egyikbe sem).

Parton egyből letámadtak minket az árusok, csónakosok.

Valaki nem teljesen élvezi a lubickolást...

Szerintem minden egyes csónakos megkérdezte, nem akarunk-e csónakázni. Kristynára meg rászállt egy csaj, aki bőrre ragasztható csillám bigyókat akart neki eladni. Engem sokszor kérdezgettek, hogy akarom e, hogy megborotváljanak (ja sok ilyen tóparti, utca menti borbély van felállítva mindenhol, szék, s vele szemben tükör), pedig előző nap borotválkoztam…

Ahogy ott sétáltunk, láttam egy ürgét egy fonott kosárral üldögélni. Ahogy közelebb értünk, észrevett, s lekapta a kosár fedelét, azzal megütögette a cuccost, hogy felugrassza a kobrát benne. Kezében ott volt az a híres, filmekben látott furulya szerűség, teljesen filmes megjelenése volt.

Viszont, amint kaptam fel a kamerát, s kattintottam, hogy fotózzak, híre-hamva sem volt a kobrának. Emberünk ügyesen lezárta a dobozt, mielőtt ingyen lefotózhattam volna. Oké, nem is hibáztatom, hiszen gondolom ebből él…

Folyó széles, de nem annyira, mint a Duna. S partján hosszan felnyúló sáros-agyagos sáv van, tele mindenféle szeméttel. Az épületek, mint valami rakéta úgy nőnek felfelé a part fölött. Némelyiken sok-sok színes festménnyel. Vagy helyi graffitikkel, vagy isteneket ábrázoló képekkel.

A parton vigyázva elsétáltunk addig, amíg gondoltuk már hotelünkkel kb egy vonalban vagyunk. Ott láttunk egy letakart testet, meg gyászolókat üldögélni körülötte.

Délután elmentünk postát keresni. Ami nem is annyira egyszerű vállalkozás Varanasiban. Igaz, nem is a főpostára mentünk, hanem valami kis helyit kerestünk. Végül rákérdeztünk, s útbaigazítottak. Be kellett mennünk valami kórház udvarára, ott jobbra fordultunk, s kb másik két épület mögötti sarokban meg is találtuk!

(Szóval fő utcáról, be kell menni egy nagy kertbe, ott balra fordulni, képen látható épület mögött megint balra, majd ott, egy sötét sarokban van a bejárati ajtó)

Viszont itt csak feladni lehet cuccost, képeslapjuk nem volt. Parton meg csak szarokat árultak (puha, fényes papír, az hol képeslap?), meg csak amolyan 20-30-as pakkot, ami meg kinek kell?

Aztán gondoltuk veszünk akkor klotyópapírt. Érdekes módon nagyon drága! Sok kis vegyesboltban lehet kapni, akár csak egyet is (ami nekünk kellett), de tök drágáért, végül egyikben sikerült lealkudnunk 50 rúpiára.

Este valahogy sikerült rávennem drágámat, hogy együnk fagyit hotelünkben. Persze amikor mentünk, akkor pont nem volt! Mondván, mostanában sokszor van áramszünet, fagyi meg elolvad, tehát nincs.

Utca kezdete.

7.-én délelőtt elmentünk Sarnath falvába, ahol Buddha a megvilágosodását követően először tanított. Buddhista berkekben úgy hívják, hogy „Itt hozta pörgésbe a Dharma kerekét”.

Régebben lehet, hogy kívül volt, mostanra viszont Varanasi egyik külvárosi részének mondhatnám.

Odafelé és visszafelé is brutális helyeken, közlekedésen mentünk keresztül.

Folyópart és a szemétdomb királya

Először a Mulagandha Kuti Vihara templomba mentünk, ahol gyönyörű falfreskók mennek keresztül Gautama életének különböző fontos szakaszain.

Utána a mellette lévő emlékhelyhez mentünk, ahol elvileg először tanított 5 embernek a megvilágosodás mikéntjeiről, akik első tanítványai is lettek. Kifelé onnan az a két srác, akik a lerakott cipők mellett üldögéltek, megpróbáltak pénzt kapni tőlünk, mivel ők a szandijainkat őrizték. Na persze! Az ilyenekkel figyelni kell, mint minden útikalauzban is írva van: ha nincs kint sehol sem tábla, hogy fizetni kéne érte, akkor nem kell! S csak átverés az egész.

Ahogy az ősi sztupához akartunk jutni, véletlenül betévedtünk egy Jain templomba is, ahol szintén egy öregasszony pénzt akart a cipővigyázásért. Megnéztünk egy kóreai buddhista templomot is. Végül az ásatási területre érve, kiderült csak jeggyel lehet bemenni, ami 200 rúpia volt. Kristynát nem érdekelte annyira, hogy fizetni akarjon érte, szóval végül egyedül mentem be, ő meg leült kapu melletti árnyékba megvárni.

Nagyon sok és régi épület, kolostorok maradványai voltak mindenhol, s az egyik legősibb sztupa! Minden cucc két ezer éves volt, vagy több! Ashoka király híres pilléreket rakatott ide is, amikor meglátogatta a helyet Kr. előtt 200akárhányban. A Dhamekh sztupa viszont olyan 1000 körül épült, igaz elvileg sokkal régebben lerakott maradványokra.

A hátsó kerítés mögött láttam a sok őzet is, amiről a hely a nevét kapta (Őz Park), már Buddha idejében is itt volt. Most viszont nem mentünk be oda első templom mögül, mert zárva volt, asszem.

Itt találkoztunk először minden fajta szerzetessel, a különböző szekták sok -féle színű csuháiban. Az ősi sztúpa mellett egy nagyobb csapat japán mantrázott, zen szerzetesek vezetésével.

Tuktukosunk várt ránk és visszavitt hotelhez, ahogy meg volt beszélve.

Sok indiai nőnek van úszógumija. A boltosok általában így ücsörögnek az asztalaikon. És egy Barbie cipőbolt. ;)

Délután viszont felfogadtunk egy bicikli riksást, hogy vigyen ki minket vasútállomásra. Na az volt ám a kemény menet! Szegény ürge szenvedett ám a hosszú út során. Végül ki is derült, hogy ami az elején 100 rúpiának indult az csak egy személyre volt ám, kettőre kétszáz! Kicsit menjen a… tudja hová! :) Auto-riksások (tuktuk) 150-ért járnak vasúthoz, meg onnan is.

Azért mentünk, mert előzőleg vasutas ügyintéző mondta, hogy nem tud nekünk jegyet adni Gorakhpur járatra, csak taktal jegyet, ami meg csak indulás előtti napon 10 órától lehetséges. (taktal:azonnalit jelent, lényegében fenntartott jegyek, azoknak akiknek sürgősen kell, így is hamar el szokott fogyni. Mondtam már, hogy rengeteg ember használja itt a vonatot?)

Viszont nem volt nagyon jegy, végül 9.-e délutánjára váltottunk jegyet, megint csak sima Sleeper (alvó) osztályra. Ez is olcsó volt, 340 kettőnknek, egy 7 órás vonatútra.

Aznap este már ki is mentünk folyópartra, hogy végre mi is megnézhessük a híres esti (vagy reggeli, akkor is van) ceremóniát. A közeli Assi Ghathoz mentünk, ami elvileg az utsó Varanasiban, de népszerű is. Tény, hogy sok ember volt. Annyira nem volt nagy szám, érdekes volt. Sok-sok éneklés, tapsolás mikrofonon keresztül, amit mondanom sem kell milyen minőségű tud lenni… (itt most nem koncerten lévő hangosítást kell elképzelni, hanem a sima majális szerűséget…)

Viszont itt találkoztunk a mi kis „chapati lánykánkkal”.

Amíg vártuk, hogy kezdődjön körbesétálgattunk, meg kerestünk egy jó helyet nézni majd a ceremóniát. Sok árus megint megtalált minket, de legtöbbjük hamar lekopott a nemleges válaszra.

Nem úgy mint ő. Aranyos, kis angyal arcú 8-10 éves forma kislány odajött és chapatit kéregetett, de olyan hangon, mint valami death metál énekes, hörgős-horroros hanggal! Nagyon durva volt! Amúgy a kislány nagyon aranyos volt. Kis időre oda is ült Kristyna mellé. :)

8.-án hajnali kelés, majd irány vasútállomás.

Elsőként, a tök sötétben kellett riksást vadásznunk, mivel mindegyik a kocsijában aludt az utcán.

Végül egyiket felkeltettük, aki felkeltett egy másikat, aki elvitt minket.

Korán érkeztünk, szokás szerint, s vonat is késett, de aztán jött csak a meglepi.

A sleeper class (alvó osztály) a klímás osztályok alatt van, de gondoltuk csak-csak nem olyan rossz az. Végülis nem az, csak 1 millió ember utazik vele!

Megpróbáltunk feljutni, de az emberek még kb leszállni sem engedték a többi szerencsétlent, s mindenki élet-halál harcot folytatott, hogy feljusson a vagonba.

Mi feladtuk és másik felé robogtunk, Kristynát feltoltam a tömegbe, de nekem már mozgó vonatra kellett felkapaszkodnom (jobbára ablakban lógtam, míg be nem könyököltem magam a tömegbe).

Azt hittük már ott fogunk meghalni, már rosszul voltunk, mert hiába is a nyitott ablakokon át jött be a menetszél, de a húgyszag azért erősen csapkodott minket, hiszen mellette álltunk.

Egy kis ürge folyamatosan hol Kristynára, hol rám bámult, s sokszor magához nyúlt OTT, már úgy voltam vele csak megfolytom és kidobom a tetemét a vonatból, amikor végre elhúzott.

Kb másfél óra múlva odaért jegyellenőr és mondta, hogy van helyjegyünk, miért nem mentünk be? Szóval beindultunk, s bekönyökölve magunkat tömegben, észrevettük, hogy ajtón túl sokkal nagyobb a hely és a légmozgás is, hála az összes nyitott ablaknak.

Helyünkön persze ült egy nagy család, egy ürge viszont idegesen elküldte őket, ahogy segített nekünk megtalálni helyünket. Innentől kezdve sokkal jobb volt az utazás.

Gaya-nál leszálltunk, s tuktukos nem akart 300 alá menni árban, szal végül belementünk, tudva, hogy a táv azért jó pár km! (asszem 15, vagy mi)

A Mahabodhi Templomhoz ingyenes a jegy, de azért kapsz egy jegyet. :)

Viszont minden egyes fényképezőre ki kell váltani jegyet, videókamerára meg sokkal drágább!

Telefonokat meg le kell adni megörzőbe (amolyan, mint uszodában a kis értékmegörző fakkok, legalábbis én ahhoz tudom hasonlítani). Egyébként ingyenes.

Viszont hiába is láttuk engem nem érdekelt először, s mikor átmentem fémdetektoron, s a motozáson, akkor katona visszaküldött. Szóval másodszorra menve át kellett kutatnia teljesen a táskámat, s kb 100 méter múlva a második ellenőrnek is még egyszer át kellett mennie mindenen a tatyimban. Ekkora már kicsit ideges voltam.

De végül a hely nyugalma és energiái hamar lecsillapítottak. Mégiscsak a bolygó egyik legszentebb területére léptünk be! Nem csoda, hogy ennyire ellenőrzik az embereket. Gondolom azért Mekkába, vagy Vatikánba sem csak úgy besétál az ember…

Gyönyörű park az egész, középen a hatalmas templommal, amiben egy arany Buddhán és rengeteg turbó-klímán kívül nincs semmi.

Viszont a templom mögött áll annak a bódhi fának a leszármazottja, amelyik alatt Gautama Sziddhárta herceg elérte a megvilágosodást több, mint 2500 éve!

Először egy szerzetestől kaptunk egyet, később egy nőtől egy másik bódhi fa levelet. Nagyon kedves gesztus volt. Később egy másik szerzetes is adott nekünk kettő levelet, de ő pénzt is akart, mikor mondta, hogy nem szívesen adok, és vissza nyújtottam neki a leveleket, akkor csak elfordult és elment.

Körben mindenhol kisebb-nagyobb sztúpák állnak és jó pár festett mani kő is.

Bal felé van egy nagyobb tavacska is, közepén a meditáló Buddhával, ahogy fölé hajol a kobra, hogy csuklyájával védje az esőtől.

Mindenféle szerzetes rendek képviselőivel találkoztunk. Egy nagyon idős japán nénike is simán rótta a köröket a templom körül, még ha gurulós járókerettel is!

Jó volt ott üldögélni a szent fa alatt, meg a helyen is körbe járni. Mégha nagyon sok mindent oda is építettek, akkor is még mindig nagyon jó rezgések vannak ott!

A templom után a előbb a főutcán, később kisebb utcácskákon vágtunk át, keresve a 80láb magas Buddha szobrot, amit később meg is találtunk, de addigra már nagyon melegünk-elegünk lett. Sok-sok ország kolostorai, templomai mellett mentünk el (Myanmar, Bhután, Japán, Thaiföld, Tibet).

Az egyik utcán sétálva elkaptunk egy tuktukost, vagy inkább ő kapott el minket. Érdekes visszafelé már csak 200 volt a menet, nem 300.

Vonat szokásosan késett vagy egy órát, de ez legalább klímás volt, a visszaút. Azt a jegyet, mint utolsót még Delhiben megkaptuk. Viszont ez nem Varanasi vasútállomásra vitt, hanem Mughal Sarai csatlakozásig, ami elvileg várostól 20km-re van.

Na az volt egy ijesztő menet, a sötét utakon keresztül száguldozni, amikor lehetett, mert legtöbbször kamionokkal, teherautókkal volt zsúfolásig az út. Fényszórók és por. Brutálisan sok por volt a levegőben, végül előkaptam kendőm és szánk elé fogtuk, hogy ne homokot lélegezzünk. A falvakon keresztül menve, mindenhol fények, és erősebb hangszórókon bömbölt a zene, mint egy koncerten.

Erről feltöltöttem videókat facebook oldalamra. ;)

Olyan nagy volt a dugó, hogy még ha sokszor apró kis utcácskákon is száguldottunk keresztül, hogy kerüljünk, így is 1 óra 45 percet vett igénybe, hogy visszaérjünk.

Hiába is állt utsó napunk majdhogynem csak utazásból, azért megérte!

Mert láthattam, járhattam azon a helyen, ahol a leghíresebb Buddha elérte a megvilágosodást! ;)

Gondoltam még ide foglalom össze, azt ami még Indiában történt.

9.-én reggel összepakoltunk, majd elmentünk még enni egy reggelit arra a helyre, ahol tök jó sültkrumplit kaptam 1-2 nappal előtte. Valami nagyon jó fűszerben sütik ki és olyan fincsi! :)

De most dél indiai kaját akartam kipróbálni (meg asszem talán csak ez volt nekik. Ja vicces, hogy egymillió kaja van a menün, de kb 80%-a hiányzik). Így idlit és masala dosa-t rendeltem. Első amolyan nyomott grízgombóc szerintem lencsés löttyben, egyáltalán nem volt jó. Viszont a dosa nagggyon jó volt! Ránézésre, mint pizza, vagy palacsinta. A tésztája utóbbira hasonlít, viszont jól megsütve, belül meg a maszalás töltelékkel.

Vonatunk délben kellett volna, ha induljon, viszont csak 1:30-kor ért oda. Meg még vagy egy órát álltunk másik helyen, szal végül tök sötétben értünk Gorakhpurba.

A világ leghosszabb peronja itt van, kb 1,5 km hosszú!

Kisétálva vasútállomásról, pont belementünk a nagy fesztiváli forgatagba! Zene üvölt mindenhonnan, led és más villogó fények, fényfüzérek, rengeteg árus és vásárló! Tiszta búcsú. Vagy valami nagy kirakodóvásáros fesztivál. De akkor már inkább a felturbózott búcsú! :D

Vasútállomással szemben nekiálltunk végigkérdezgetni hoteleket, megnézni szobákat, végül egyiket kiválasztottuk. Mondván ott 750-ért is lehet kapni, ami elég jól is néz ki, erre 990-et kért tőlem az ürge! Mondom mi van? 750-ben egyeztünk meg, mi azt a szobát akarjuk! Erre ő meg, de hát ők a 990-est mutatták, s mondtam hogy jó! Na álljunk csak meg! Elsőnek is az olcsóbb után érdeklődtünk! Végül meglestük, kivettük. A gikszer annyi volt, hogy egyik ablak hiányzott, helyén egy bődületesen nagy ventilátor volt, meg szúnyogháló. A ventilátor baromi hangosan zúgott, úgyhogy inkább nem használtuk. De tök mindegy, mivel minden zaj bejött utcáról, s mivel hotel a főutcán van, vagy hogy is mondjam, a vasútállomással szemben, így folyamatosan nagy ricsaj volt, viszont mi annyira álmosak voltunk, hogy simán elaludtunk! :)

A vonatozás nagyon hosszú volt, szétültük a seggünket, és elsőnek egy egész család is ült helyünkön. Nem értjük mi, hogy van ez… Most akkor ő nekik csak jegyük volt, nekünk meg helyjegyünk, vagy mi?

Ja meg Kristyna kidolgozott egy ötletet: azért van ilyen sűrűn áramszünet, mert még az áramkábelek sem bírják ezt a sok üvöltő zenét, amit itt nyomnak így fesztiválozás idején. :D