Tudom kicsit elcsúsztam a bloggal, sokszor neki akartam állni, de míg motoroztunk valahogy nem jutott rá idő. Mióta megint tömegközlekedünk, azóta több idő van, így sikerült végre ezt is összeszedni.
Eredetileg kb két héttel az utunk megkezdése előtt kezdtem el ezt írni, de azóta sem raktam hozzá egészen Kambodzsáig. Ezt a posztot is már ott írtam (és most Thaiföldről töltöm fel netre, jó mi?). :)

 

November 7-én reggel végül elindultunk motoros kalandunkra.

Próbáltam netes blogokban, más utazók által írt útvonalakban megtalálni a nekünk ideálisat, s végül összeollóztam egy körülbelüli tervet az északi körútra.

Csak nem kalkuláltam bele a haladási sebességünket, meg hogy végül is milyen nagy távolságokat is akarunk letudni, milyen út viszonyok között. Szóval végül sokszor át lett buherálva a terv (kb minden este… meg aztán csak egyedül dolgoztam ezen, mert kis drágám le se szarta).

 Szóval végülis ez lett az az út, amit be is jártunk az első 4 napunkon (amiről ez a blogbejegyzés is szólni fog).

Szóval aznap reggel összepakoltuk motyónkat és nyitásra odaértünk Tigit Motorbikes irodájába.

Átvettük a kulcsokat, s az irodista csaj és srác segítettek felpakolni motorjainkra a táskákat. Talán Kristyna ment még egy-két kört épület körül, vagy az előző nap volt? Mindegy is.

Jó fejek és segítőkészek voltak.

Kioktattak, hogy mit is kell tennünk, ha rendőr megállít: elsőnek is, ne álljunk meg! Ha megállunk játsszuk el, hogy nem beszélünk angolul, de egy tuti, sose adjunk oda nekik semmilyen eredeti igazolványt, okmányt. Megálláskor azonnal szedjük ki a kulcsot mociból, és vágjuk zsebre. Mert, ha egyszer övék a kulcs, akkor sosem fogod visszakapni motort. Kedves kezdés, mi?

 

Oké, kicsit menjünk vissza időben: Már vagy másfél-két éve terveztem ezt a Dél-Kelet ázsiai körutat. Rengeteg blogot olvastam, vlogokat néztem, különféle oldalakat és könyveket böngésztem, míg munkanélkül voltam, akár egész nap is ezzel foglalkoztam. Sok helyen írták, hogy Vietnamot motorral érdemes körbejárni, és kb az összes backpacker-es (hátizsákos… milyen hülyén hangzik magyarul) :) oldalon azt írták, hogy motorral járták körbe, így én is erre építettem. Körül is jártam a témát, s kiderült, hogy törvény szerint külföldinek TILOS Vietnamban vezetnie bármit is, tök mindegy milyen jogsija van! Sokan azt emelik ki, hogy nemzetközi jogsi kell, de hát magyar jogsi is nemzetközi vazze! Nem?

Amit még mondtak, hogy akkor csináltass nemzetközi vezetési engedélyt (International Driving Permit), mert sok országba elvileg olyan kell! (Szomáliától elkezdve elvileg az USA-ba is!)

Na szóval, végül nemrég olvastam ezt, de most már tapasztalatból is mondhatom, hogy hiába is illegális itt vezetni, a rendőrök leszarják. Szóval nem szabadna, de senkit sem érdekel. Érdekes rendszer, mi?

Hasonló a vezetési szabályokhoz… de arról majd még később.

 

Mai célnak Mai Châu kis falvát néztük ki.

Elvileg csak 150km-re van Hanoitól, szóval jó kis tanuló út lesz, gondoltam.

A baj az volt, hogy drágám most először vezetett motort, s én sem vagyok túl tapasztalt. (Ohh igen, 15-16 évesen megtanultam motorozni havertól, jó párszor esve, falun. Ok, volt egy kis 50cm3-es Simson-om, amivel egyszer mentem 30-40km-t, és talán 2-3-szor vezettem még, míg öcsémnek ajándékoztam.)

Hanoi, a főváros, nem is tudom hányan lakják, de nagy. Nagyon nagy!

S ahogy azt már Ázsiában megszokhattuk, itt nincs nagyon kezdete és vége a településeknek. Ahol van út, ott vannak mellette házak… szal sokszor abszolúte nem tudhatod hol vagy.

Mire elindultunk, elvileg a nagy reggeli közlekedési roham már lecsökkent, de így is ijesztő volt azért. A jobban beépített területet magunk után hagyva, nagy 4-6 sávos utakon haladtunk (ez csak egyik oldal) kifelé városból. Nem is értem miért építenek néhol ilyen széles utakat… Sokszor kis picsa városokban is, teljesen indokolatlanul. Vagy csak azért, mert a komcsi parádék így tudnak szépen koreografálva felvonulni? Jó kérdés.

Igen, itt dübörög a kommunizmus!

Mindenhol épül minden, építik az országot a fényes jövő felé!

 

Én már itt kicsit stresszes lettem, s azóta is ezen pattogok minden nap: mivel páromnak ez az első motorja, így nagyon aggódva, vigyázva vezet, tehát LASSAN! Én az utóbbi években valahogy megőrülök, ha valaki lassan araszol előttem, ebben az esetben mögöttem, s mindig be kell várnom. Így mindennapi stresszünk megadatott nekünk.

Hanoiban, és a többi urbanizált, jobban beépített területen olyan 20, maximum 30km/órával vezetett!

Igaz, hogy itt Európához képest lassan vezetnek (íratlan szabály mocisoknak, hogy településeken 40km/óra, településen kívül 60 a maximum, de sokszor így is lassabban mennek mindenhol), de azért ez még mindig csiga volt!

Azóta már kicsit fejlődött. Minden nappal sikerült jobban haladnunk, ahogy mindkettőnk tapasztalata nőtt. (azért még így sem mentünk 50-60-nál többel)

Első nap már meg is kaptuk: köd.

Hanoi után síkabb vidékek voltak, majd elkezdtünk gyönyörű karszthegyek között lavírozni fel és le, míg bele nem értünk ködbe-felhőbe, ami egész estig ki is tartott. Sok helyen voltak a szerpentin kanyarokban kilátó-pihenők építve, amik így teljesen értelmetlenné váltak. Ja és nem csak köd volt ugyebár, hanem jó kis eső is. Szipi-szuper esőkabátjaink, amik elvileg 10000ml víznek képesnek kéne ellenállniuk, nem igazán működtek, simán szarrá áztunk. (majd megyek panaszt tenni Mountain Warehouseba!) :)

Este 6 körül, már sötétben értünk le végre hegyekből Mai Châu faluba, ahol kerestünk szállást. 9 órát vezettünk.

Már neten is olvastam, de motoros cégnél is mondták, hogy ne hotelekbe menjünk, hanem keressük a „vendégházakat”, amit nagy Nhà Nghì feliratokkal jeleznek mindenhol.

A baj az, hogy elvileg ez azt is jelenti a köznyelvben, hogy szerelmi hotel (love hotel), ahova csak pár órára megy az ember… vagy egy éjszakára, hölgyvendég társaságában. Elvileg onnan lehet felismerni, hogy nem éjszakánként, hanem óránkénti díjak vannak írva, meg szobákban van valami erotikus kép. (Khm… most, 12 nappal később pont egy ilyen helyen vagyunk… véletlenül ezt találtuk csak. Fel sem tűnt egy darabig. Igazából olcsóbbra is jött ki, mint álltában.) :)

 

Végül is minden jól ment, kaját is találtunk, s mint kiderült a fővároson (és úgy általában nagy városokon, népszerű turista helyeken kívül) szállás is, kaja is jóval olcsóbb! Majdnem feleannyiba kerül!

 

Mondtam már, hogy Hanoiban is már, de azóta is simán eszem evőpálcikákkal? (oké kicsit még csiszoltam rajta, s legutóbb már pörkölt mogyit is ezzel ettem!) ;)

 

• 
• 

Először azt hittük "ingyen jókat" kaptunk, de aztán persze ki kellett fizetni, amit el is fogyasztottunk belőle... Fogkefe és fogkrém kis minicsomag viszont minden szálláson rendelkezére állt! Akárcsak két kis tasak sampon és szappan is!

Nov. 8: Mai Châu – Son La

Windows 10-es térkép szerint 176km a táv.

De ezt már első nap is kételybe vontuk. Telefonomon lévő Maps.ME app-ot akartam használni (ami tényleg jó kis GPS), de az nem dumál. Szóval végül a Google Maps-ot használtuk már első naptól kezdve, mert ott egy idegesítő magyar női hang szövegel (ezt nem értem, miért nem lehet angolra állítani! Mobilt már első nap magyar nyelvre állítottam, de sok programban engedi az angolt… Így szoktam meg az utóbbi 4-5 évben, mióta CICD-ben olyan sokszor használtunk térképeket, GPS-t UK-ben való navigáláshoz. Jóval később a teljes telefont átállítottam angolra, akkor már a GoggleMaps is angolul navigált, micsoda trükkök, mi?). :)

Visszatérve kilométerekhez: vagy Google sem tudja jól (ami nagyon valószínű ezzel a rengeteg útépítéssel itt, meg a frissítések gyakoriságával), vagy motorjaink km számlálója nem jó… mert a kettő valahogy mindig különbözik (s nem csak Google, de másik térképek is!).

 

Reggel vettünk valami kifli szerűséget, ami kiderült meg volt töltve valami édes cuccal, és hagyma (?) vagy gyömbér szeletekkel… nem volt rossz, csak meglepődtem, hogy édes.

 

Majd egész nap, délelőtt legalábbis folyamatosan hegyek oldalaiban tekergőző utakon mentünk fel-alá, köd mentesen. Viszont egy idő után nekiállt esni az eső, így megálltunk végül venni poncsókat, hogy ne ázzunk bőrig.

Jajj, hogy itt milyen esővédő felszerelések vannak! :)

Van olyan, hogy két embert befedő poncsó, amin két fej-lyuk van, kapucnival.

Van olyan, amit ráhúzol motor elejére is, de ott átlátszó, így lámpa fénye akár látható is lenne, márha használnák.

De van még rengeteg fajta, a kis esőkabáttól, a gatya-poncsó keverékig, sokan csak esernyőt tartanak a fejük felett, vagy valamelyik utasuk teszi ezt… És itt most csak a motorosokról beszéltem. :)

 

Út közben elhaladtunk 2 idősebb fehér biciklis pár mellett is.

Ja nem is tudom, említettem e már, de rengeteg idős (60+) külföldi, általában fehér látogat Vietnamba.

 

A kilátás sokszor fenomenális volt! Papaya, mangó, cukornád, pálmafák, banánfák nőnek mindenhol! És még ezernyi másik növény, amiről nem is tudom mik!

Egyik részen tea ültetvények sorakoztak szépen.

Ez sem volt újdonság, hiszen elsőnek Malawiban láttunk teát (ültetvények mellett laktunk fél évig ott) még 2014-ben.

Érdekes dolog, eddig nem is vettem észre, de teát is csak hegyekben termesztenek. Sosem láttam még laposabb tájakon, mindig csak olyan 500m körüli, fölötti magasságban.

 

Valamikor megálltunk egy városban is, ebédre.

Ja eddigre már megtanultuk, hogy itt a legnépszerűbb kajákat mindenhol lehet kapni. Táblák hirdetik fennkölten a nevüket, s már messziről ki lehet szúrni.

3 fajta főtt kaja van, amit (majd) mindenhol lehet kapni:

Phở – fó-nak, vagy fá-nak ejtik és lényegében a rízstésztást levest jelenti.

My xao – mí száó, ez a sült tészta

Com – kóm, rízs.

Ezt variálják még úgy, hogy odateszik mögé, hogy milyen állat húsával akarod.

Bó – ez vagy csak tehén vagy a vizibölény húsa (itt mindenhol ilyenek vannak)

Gá – tyúk

Lón – disznó.

És szerintem a thit az a kutya (azóta rájöttünk hogy más a neve, ez mást jelent) és máo vagy méó az a macska hús (igen, ilyet is esznek itt. Legalábbis néhol kint van kajálda táblája, névvel, s állat képpel is, hogy milyen húsból készítenek ott kajákat. Így jött a név. No meg már első nap is, Hanoi-t elhagyva, láthattunk már sült kutyákat farkukról lógva a kis utcai sütöde előtt. Úgy le vannak pörkölve, mint a disznó, levágása után… Hogy sült-e vagy még nem, nem tudom. Ja kecskét is így szokták, levágott, lepörkölt fej ott vigyorog rád a pultról, míg mellette a húson bált rendeznek a legyek.).

 

Ezen a napon történt, hogy egyik dombon haladtam fel, amikor másik oldalt felfigyeltem két motoron lévő 4 srácra, akik közül hátsó motoron ülő egy bottal és a rajta lévő gumihurokkal egy kobrát tartott lefogva az úttesten! Mondhatom, eléggé meglepődtem!

De ez még semmi!

Egy másik kis útszéli kajáldában megálltunk venni nekem energia italt, s mire lettem figyelmes?

A pult mögötti polcokon nagy befőttes üvegekben kobrák és más kígyók lebegtek, szépen feltekerve, csuklyájuk kinyílva! S szalamandrák vagy nagy gekkók a szemükön keresztüli lyukakon, egy bottal örök körtáncba fűzve! Ezek az emberek nem normálisak!

Kicsit hátborzongató volt… Mondtam is: „ezekkel jobb nem játszani, hát nézd meg mi lett szegény kobrákkal is! Ha ezt tudták tenni ezekkel a hüllőkkel, mit tudnának tenni veled?”

De azért leültünk inni oda. Ott kínáltak meg rizspálinkával is először, mivel folytattuk még az utat nem ittam (nálam még mindig él az, hogy nem iszom alkoholt, ha vezetek).

 

Késő délután oda is értünk Son La városába, szállást csak város másik felén néztünk. Végül találtunk egyet, viszont szobaajtót nem lehetett zárni… Kis táskákat felkaptuk (azokban volt minden fontos dolog: laptop, pénz, útlevél) és azokkal mentünk le kajálni.

Előzőleg láttam utcákon, az út fölött átívelő micsodákat, de nem tudtam milyen virágot is ábrázol. A sötétben felkapcsolták, s kiderült szép led lámpákból álló boltívek azok, oldalt szép motívumokkal, középen piros karikában sarló-kalapáccsal.

 

Itt láttuk az utcán azt is, hogyan sütik kacsákat nyárson, kis motor pörgeti a nyársakat a parázs fölött. Majd lehúzzák és apró darabokra vágják, az EGÉSZ kacsát! Csőröstől, koponyástól, lábfejestől… mindent becsúsztatnak egy zacsiba, s már mehet is elvitelre! (nem mi vettünk, csak végignéztük)

 

Nov. 9: Son La – Than Uyen

 

Az aznapi út gyönyörű volt! Hegyek-völgyek között, fölött, rajta kanyargott az út egész nap! Sokszor láttunk a völgyben hosszan kanyargó tavakat, amikről később kiderült, hogy valószínűleg inkább rohadt széles folyók! Teraszos rizsföldek keretezték a dombok-hegyek oldalait, de még a völgyekbe is szépen lejtő teraszokat építettek, ahol termeszthették. A nagy részét már learatták, vagy sokszor már üresen is álltak.

Itt figyeltünk fel arra is, hogy sok helyen, hogy ültették vagy magától nőtt (de szerintem előbbi) kaktuszok vannak a kerítések mellett! Fura volt.

A mai nap először a felhők egy vonalban elvágott terítéke alatt haladtunk jó darabon, de persze így is esett. Pár helyen régebbi földcsuszamlások tették sárossá az utat, igaz legtöbbször le lettek már takarítva az úttestről, de párszor csak egy sávot mentesítettel a föld és kőtörmeléktől, s motorral a kavicsokon-sáron kellett lavírozni.

Sokszor olyan utakon mentünk, ahol gyalog is kemény lett volna! Sok hegyi utacskát csak most építettek éppen, vagy még csak tervben volt lecserélni a földutat arra, vagy éppen újították az aszfaltot, minden esetre aznap rengetegszer kellett keresztül szenvedni magunkat olyan kőmorzsalékos, saras, göröngyös utakon, hogy horror! A vicc az volt, hogy amikor egyik dombtetőn átértünk másik megyébe, egyből szép aszfaltút fogadott minket… ilyen ez, tudjátok, egyik megyében így épül az út a másikban meg úgy! Erre van keret, ez a terv, vagy. :D

És itt történt, hogy a GoogleMaps felmondta a szolgálatot, és teljesen eltévedtünk. :)

Akkor nem vigyorogtunk, hanem üvöltöztünk egymással egy idő után.

Gyönyörű tavak mentén, felhők és hihetetlen karszthegyek között lavíroztunk, amikor megtörtént.

Teljesen máshol voltunk, mint kellett volna lennünk… a város sehol sem volt.

Egy kis faluban mindketten elestünk motorral is, én kétszer is aznap.

 

Végül visszafordultunk, s kb fél órát motoroztunk másik irányba, mire találtunk egy hidat, amit valószínűleg a GPS-t követve kihagytunk!

Utána már jobb volt… csak megint esett…

 

Egy nagy tavat kerülgetve, végül egy olyan hatalmas duzzasztógát mellett mentünk el, amit még életemben nem láttam!

De amúgy is kemények ezek a vietnámiak, olyan hegyoldalakat marnak ki, és építenek fel lépcsőzetesre, vagy le is betonozzák aztán, hogy ejha! Gondolom, hogy megelőzzék a földcsuszamlásokat.

 

Utána kisebb falvakon átvágva, a hihetetlen hegyek és rizsföldek között végül nem is tudom milyen kisvárosban, de megálltunk aludni.

 

November 10: Than Uyen – Sapa

 

Aznap is esett… mi valahogy nagyon jól kifogtuk ezt: majd minden nap esett!

Ezen a napon sok-sok teaültetvény is gazdagította a hegyi tájat a rizs mellett, és két fura növény ültetvények mellett. Később rájöttem, hogy az egyik az kávé volt.

Nap közben keresztül mentünk asszem még legalább kettő másik Than Uyen is! Ezért volt a nagy keveredés, hiszen itt sokszor ugyanaz a neve a településeknek, csak tp, vagy tt, vagy valami más jön a neve elé…

 

A hegyeket kerülgettük délelőtt, sebes vízű hegyi patakok és lagymatagabb folyók fölött átívelő kis hidacskákon. Sokszor láttunk gyönyörű nagy vízeséseket is, meg sok patakon voltak kisebb zubogók is.

 

Ja még nem említettem, Vietnamban ugyebár rengeteg kisebb-nagyobb népcsoport él, akik próbálják megtartani hagyományaikat, meg ilyenek. Sapának és környékének ez az egyik ilyen híressége! A Hmong nők ruhái még oké, de a hajviselet nekem vicces volt: a fejük tetején valami bong szerűségű kontyot emelnek, s sokszor színes ruhával is körbetekerik. A vicces az, hogy ez a hagyományos vietnámi szalmakalappal még elmegy, de amikor baseball sapkát, vagy bukósísakot is felhúznak erre… és az ennek a búbnak a tetején egyensúlyozik… SŐT! Láttam olyan bukósisakot, aminek a tetejét kivágták és ugyanolyan műanyagból külön kis gömböt raktak oda, hogy alá férjen a hajbogyó… Na ez lehet ám életmentő, mi? De sima bukót is ahogy a fejükbe nyomják, az meg csak mozog ott, mint valami harang, mert nem kötik ám be, nem is lehetne, hiszen kb tíz centivel magasabban van, mint ahogy rendeltetésszerűen használni kéne…

 

Az út egy idő után nem csak a hegyek mellett-között kanyargott, hanem elkezdett fel is mászni rájuk, mégiscsak Sapa az 1500méteren van! Asszem az aznapi legmagasabbat a szuper karórám 1850m-nek mutatta.

Persze felfelé egyből bejutottunk felhőkbe, szal a gyönyörű kilátás el is lett vágva!

Azért sok szép vízesés mellett mentünk el, és néha fel is szakadozott felhőzet, ilyenkor azért lélegzetelállító látványok fogadtak minket! ;)

 

Sapához közeledve, megálltunk a Szerelem vízesés és Arany patak-ér parkjánál is. Itt igen hülyék voltunk, megvettük belépőt és mindketten lementünk… már csak azért is mondom hülyének magunkat, mert kb 1km-re volt a vízesés és patak, s kb feléig leértünk már lépcsőknek, amikor elkezdtünk aggódni amiatt, hogy a parkolóban, a motorokon hagytuk minden cuccunkat, a zsákokban, s mi van ha valaki ellopja. Hiszen kb 20 perc visszamászni, addig meg bárki kioldja a gumipókot, felnyitja a tatyik cipzárját és kiveszi laptopot, útleveleket, dugi pénzt… stb.

Szóval kb végigrohantam az egészet, hogy visszaérjek időben, közben jól el is estem a csúszós köveken, azt hittem eltörve a térdemet, de végül semmit sem loptak el! :)

A vízesés szép volt, a patak meg… sárgás talajú szép tiszta… A dzsungelen lefelé haladva a köd is eltünedezett.

Persze visszaérve motorokhoz és folytatva utunkat, megint csak ködben mentünk. S városba is így értünk, egyik domboldalon találtunk olyan szállást, hogy még azóta se! Gondoltuk nem a központban, keresünk, mert ott tuti drága lesz, lévén híres turista hely. Felmentünk az egyik domboldalon és egy nagy, de totálisan üresnek tűnő hotelben, a Darling-ban szálltunk meg, már csak a neve miatt is! :) (darling = kedves, drága angolul)

A szoba beillett volna egy egy szobás lakásnak is, kis erkéllyel, kandallóval (igaz nem volt fa begyújtani)! Szép volt és olcsó is!

Utána lementünk kicsit városközpontba körülnézni, meg egy helyi kis étteremben kajáltunk, meg befotóztuk étlapot, hogy mosmár írjunk egy kajarendelős listát is! :)

És akkor, ha nem is értik mit mondunk, oda mutatunk és megegyezhetünk árban is, mert azt is írtunk. Jó kis rendszert alkottunk.

 

A városnak van egy híres régi kő temploma, amit még a franciák emeltek, igaz nem lehetett bemenni. Tele van építkezésekkel és boltokkal, illetve kisebbségi utcai árusokkal, akik a falvakból jönnek fel árulni házi készítésű portékáikat!

Rengeteg féle étterem és masszázsszalon is van lépten-nyomon.

Ami szerintem jó rendszer itt Dél-Kelet Ázsiában, hogy majd minden étterem kirak az utcára, egy állványra étlapot, általában képekkel, ha nem is, akkor is legalább angolul is ott vannak a nevek, nem csak vietnámiul (vagy éppen melyik ország), s így végig böngészheted, mielőtt eldöntöd beülsz-e. Sokkal jobb így választani, hiszen láthatod árakat! ;)

Ja itt volt sok pékség is, gyorsan vettem valami csokis cuccot, de nem volt valami jó… :(

Kristyna kipróbálta a tojásos kávét, amit nagyon meg is kedvelt! Amúgy szerintünk csak annyi a cucc, hogy felverik a fehérjét cukorral és belekeverik valahogy a kávéba… Másnap én kakaóval rendeltem és az is finom volt!

Kuala Lumpurból kevesebb, mint 3 óra alatt meg is érkeztünk Hanoiba.

A reptéren végigsétálva végül elsőként a bevándorlási ablakhoz mentünk, s mint láthattuk nem igazán van sor. Legalábbis a többi ázsiai csak bevágott elénk. Leadtuk kinyomtatott és előre kitöltött bevándorlási papírjainkat (vízum kérelmit és a meghívó levelet, fotóval együtt) és az útleveleket, aztán vártunk, hogy szólítsanak. Olyan rendszer van itt, hogy leadod papírokat, majd le is ülhetsz akár széksorokba, mert egy fél órát legalább igénybe vesz, mire szólítanak. Az sem ám egyszerűen megy, hanem egy monitoron kirakják fotódat (szerintem útlevélből) és egy gépi hang mondja a nevedet is… viccesen kiejtve. :) Kristynát szólították előbb, de odamentünk mindketten és kiperkáltuk a fejenkénti 25 amerikai dollárt a vízumért. Igazából azután jutott eszünkbe, miután leadtuk a vízum kérelmet, hogy nem írtuk alá (mert még repcsin töltöttük ki, s pár részt nem értettünk belőle, gondoltuk majd rákérdezünk helyszínen, de esélytelen volt, mert nem beszéltek angolul…), de simán megkaptuk így is a 30 napos vízumot.

Azután meg sorba állhattunk, hogy beengedjenek országba…

De hogy az miért volt olyan hosszú… nem értettük. Volt vietnámi, ázsiai és külföldi állampolgároknak is sorok. Külföldieknek olyan lassan ment… minden emberrel elszaroztak vagy 5 percet… Odajutottunk, persze egyenként mentünk a kis kapu melletti asztalhoz, ahol egy fiatal katona szépen lassan végigmérte útlevelet, majd téged, majd útlevelet és megint téged… Aztán megleste a vízumot, bescannelte az útlevelet, majd még pötyögött valamit a számítógépbe és kb 5 percet simán elszaroztak ezzel…

Mi meg végig a nagy táskáink miatt aggódtunk, hiszen majd egy órát eltöltöttünk mire bejutottunk országba, a táskás futószalaghoz. De még ott voltak, s nem is loptak ki belőlük semmit!

Mázlisták voltunk! (hiszen azt olvastam, hogy Katmanduban is, de sok másik reptéren is sokszor eltűnnek dolgok táskákból, amit lead az ember)

 

Reptér előcsarnokában odamentünk ATM-ekhez. 4 is volt, ebből csak kettő volt hajlandó elfogadni bankkártyámat. És egyikből ki is vettünk 3,5 millió vietnámi dong-ot. (kb 23000 dong egy amerikai dollár… Mikor ezt írom is, egy héttel később, még mindig vannak néha bajaink kiszámolni, hogy reális e az összeg, amit cuccokért kérnek, hiszen sokszor annyi nagy számokkal kell dolgozni…) :D

Aztán kimentünk megkeresni a buszt… egy jó fél óráig keresgéltük, mire végül egy fehér srác mondta, hogy onnan ahol áll, indul busz belvárosba. A mi LonelyPlanet Vietnam könyvünkben volt írva 16-os busz, de azt sehol sem találtunk, azt mondták megszűnt, de srácok ott (most nem emlékszem milyen szám, de valami) expressz buszt mondtak. Ami nemsokára jött is, és asszem 30000-ért el is vitt minket. Buszon egy idősebb fehér nénikét megkérdeztem, hol kell leszállnunk. Mint kiderült ő a férjével sokszor jön ide, nem igazán értettem, de mintha azt mondta volna, hogy pár havonta van valami szabijuk, s akkor idejönnek utazni…

Szóval a Long Bien buszállomásnál szálltunk le, a két öreggel, s felajánlották, hogy segítenek nekünk, hiszen ők is az Old Quarter-be mennek (Öreg, vagy régi városrész… a történelmi belváros). Az öregúr úgy száguldott, mintha hajtanák, a nénike meg velünk együtt próbálta tartani a tempót és közben folyamatosan beszélt. Viszont a szövege nagy részét az utca zaja (emberek-állatok hangjai, dudálás, zene, kocsik, stb…) elnyomta.

A Régi városrész kis utcákból álló labirintus szerűség volt. Útikönyv szerint régen a céhek uraltak egy-egy utcát, így minden utcában másfajta mesterségeket űztek, termékeket árultak. E szerint lettek is elnevezve az utcák, s még most is sokban csak egyfajta boltokat, kézműveseket lehet látni.

A városrész közepén végül elváltunk az idős pártól és nekiálltunk szállást keresni. Több hotelben is megkérdeztük, mire végre sikerült olcsóbbért találni egyet. Igaz nem is volt olyan jó és szép, de ez volt az egyetlen olcsó, amit így sikerült hamar találni, hiszen olyan álmosak, dög fáradtak voltunk az egész éjjel való fent léttől… (fura, régebben jól bírtam az éjszakázást… lehet most az utazás miatt is, meg a csomagért és a vízum miatti aggódás is közben játszott)

 

Kicsit idegesítő, de itt mindent (legalábbis turistáknak) amerikai dollárban mérnek! Mi szobánk is 10 dollárba került egy éjszakára. S azóta is kb abban az árban sikerült szobákat találnunk (falvakban kicsit olcsóbbért is, igaz sokkal jobb minőséget kapsz ugyanazért a pénzért! Eredetileg csak egy éjszakára akartunk maradni, de végül nem álltunk neki másikat keresni, szóval végig ott aludtunk, míg fővárosban voltunk. Amúgy Katmanduban is mindig először dollárral jöttek, s csak amikor mondtuk, hogy mi csak helyi valutában fizetünk, váltottak helyi árra.).

Egy utazási iroda fölött, a Prince Hotelben aludtunk. 3 emeletet kellett felmászni egy szűk csigalépcsőn, hogy bejussunk a kb. 2m*4m-es szobánkba, ahol volt egy kis fürdő is, elektromos vízmelegítővel! (végül is hasonló volt a párizsi lakás-szoba is, csak itt tényleges fürdőszoba volt fallal, tili-toli ajtóval, nem csak függöny, és úgy fél árban ahhoz képest! Igaz, az nyugati főváros, ez meg dél-kelet ázsiai.) Ja eddigi tapasztalatunk szerint, itt Vietnamban mindenhol van meleg vizes fürdő! Yeah!!! :)

A legfurább volt, hogy hoteltulaj nénike megmutatta, kint a folyóson volt főkapcsoló, s a jobb szélső hárommal tudjuk fel-le kapcsolni az elektromosságot a szobában, de amikor nem vagyunk ott, akkor legyünk kedvesek és kapcsoljuk le. Másnap fel is fedeztük, hogy a bal szélső kapcsoló a felelős a klíma felkapcsolásáért, hiszen bent nem volt távkapcsoló, amúgy meg túl magasan volt ablak fölött, hogy elérjük. És mivel Hanoiban meleg van azért, jól esett használni.

Lepakoltunk, majd elmentünk felfedezni kicsit a városrészt.

 

Nem is tudom mondtam-e már, vagy tudtátok-e, engem majd sokként ért, amikor Nepálban elolvastam, hogy nem is Ho Chi Minh City, hanem Hanoi a főváros és hogy az ország kommunista rezsimben él! Érdekes, de inkább kapitalistának mondanám, ahogy mindenki a pénzre, cuccok eladására megy… Közben meg mindenhol nagy piros zászlócskák és propaganda plakátok lógnak, csomó bicajos árus taligájáról meg üvölt hangszórókból a propaganda szöveg (vagy az eladó áruk? Nem jöttünk még rá…).

Amúgy nem mondanám, hogy nekünk érezhető lenne, hogy mennyire dübörög itt a kommunista pártélet… csak az utcák elrendezése, katonák mindenhol, stb… tisztára, mint amiket még születésem előttről meséltek, meg fotókat láttam róla.

 

Mindenhol azt olvastam eddig, hogy mennyire brutálisan sok motoros van Vietnamban és hogy mennyi mindent felpakolnak a mocikra, de nekünk nem volt annyira meglepő… Szerintem az indiai és a nepáli közlekedés eléggé felvértezett minket már arra, hogy motoron simán egy 5 fős család elfér és legalább 3 disznót fel lehet rá pakolni, vagy akár két nagy ládát és egy másik motort a hátuljára kötözni (mindet láttuk élőben megtörténni!)… Szóval szerintem ez csak azoknak sokk, akik először itt látnak ilyeneket.

Meg, hogy a közlekedés őrült, nincsenek szabályok és mindenki mindenért dudál… Hát na, Indiához képest (ahol tényleg mindenért-mindenhol dudáltak és tényleg alig volt rendszer…) itt sokkal jobb a helyzet! Leginkább csak akkor dudálnak, ha előzni akarnak (ezzel jelzik) és ha valami gebasz van. Pl bevágnak eléjük motorral, anélkül, hogy körülnéznének… Ahogy elnéztem itt mindenki ezt csinálja: körülnézés nélkül csak kihajt az útra… Tükör meg csak úgy van a járműveken. De erről később értekezhetek még, a motoros bejegyzésben. ;)

 

Az utcákon az árusok a fél utat feltöltik az eladó cuccaikkal, ezzel jól beszűkítve azokat. Járdát el lehet felejteni úgy általában, hiszen ott vannak az áruk kipakolva, motorok leparkolva, vagy a kis utcai sütöde felállítva.

A motorosok és kocsik között kell lavírozni, de mondom ehhez már hozzászoktunk Nepálban és Indiában is. Itt legalább nincsen mindenhol tehén és a kedves kis ajándék csomagjaik szerteszét…

Kristyna nővére valahonnan szedte, hogy itt nincsenek házi kedvenc kutyák, mert megeszik mindet. Én eddig ezt sem tudtam, azt hittem csak Kínában esznek meg mindent, hát nem! Úgy néz ki itt is sütnek kutyát. Meg lehet macskát is… de hogy kígyót, békát, csigákat és minden egyebet is lehet venni-enni ebben az országban az tuti!

Szóval láttunk sok házi kedvenc kutyát is! Leginkább chihuahuákat (csivava) és hasonló kis idomtalan kutyusokat lehet látni legtöbbször, de vannak golden retrievertől kezdve német juhászig minden! Szóval nem, nem eszik meg mindet! Gondolom van simán evésre kitenyésztett fajta kutya, akárcsak disznóból és egyéb baromfiakból is kitenyésztett az ember mindenfélét a saját kénye-kedve szerint…

 

Azt hittem amúgy, hogy azok a filmekben látott vietnámi szalmakalapok is csak falvakban lesznek, de nem, sok ember mászkál bennük, ahogy a vállukon átvetett, hosszú botokon egyensúlyozott két kosárral is!

Fővárosban lépten-nyomon lehet kapni a szalmakalapot, de miniatűr színes papírból kivágott, origami cuccokat is (ház, hajó, fák, park, palota, minden!). Meg sokféle népi kézműves cuccot, ahogy minden fővárosban is, ahol eddig jártam! (Budapest, London, Párizs, Amszterdam, mind tele van szuvenír szarokkal! S szerintem kb annyi közük van az eredeti, MOSTANI népi-falusi dolgokhoz-élethez, mint a piramisoknak a jelenkori Egyiptomhoz!!!)

 

Az utcákon vándorolva sok érdekes dolgot, karaktert láttunk, de ami nekem leginkább feltűnt, hogy majd az összes nő-lány miniszoknyát-gatyát visel! Ho-ho-ho-hóóóó! Megőrülhet itt a férfiember!

Ja mert hozzá, még szép alakjuk is van! Nem úgy, mint Európában, ahol mindenféle szörnyetegeket is lehet látni cicanacikban is…

De lehet csak nekem van valami mániám a keleti szépségekre? Mindegy, a nepáli nőkkel egy színvonalra emelném a vietnámiakat is! Csúcskategória, öcsém! :)

Itt legalább nincsenek annyira rikítóan kifestve, mint Nepálban.. és nem visel mindenki magassarkút sem! :D Csak miniszoknyát! Huhúúúú!

 

 

De akkor legyen egy kicsi arról is, ami velünk történt:

Első nap nem sok időt töltöttünk odakint, hiszen hullafáradtak voltunk.

Azért az egyik kis sikátorban, amit találtunk megkajáltunk jó vacsit is (előtte ettünk ebédet, másik kis helyi műanyagszékes étteremben). Ez egy amolyan kis utca két utca között és dugig van éttermekkel. Erről a vietnámi éttermi rendszerről is érdemes mesélni kicsit.

Általában valami kis földszinti helység, ami meg van tömve pici műanyag székekkel (mint kis sámli) az alacsony asztalok körül. Sokszor nem is néznek ki valami szépen. De hát nem is ez a lényeg, hanem hogyha vannak ott emberek, akkor: 1. vagy jó a kaja, 2. akár olcsó is, 3. vagy csak épp betévedtek előtted.

Mindegy is, hiszen tény, hogy nem drága, csak elsőnek tűnik úgy!

Egy jó kis phở-ért (rizstésztás leves) kb 50000 dong-ot kell fizetni, de az ugyebár csak két dollár!

Kristyna és az utazók nagy része meg van őrülve a vietnámi kajáért!

Elvileg az egyik legjobb a világon! Sokan csak kajakörútra jönnek ide! Vagy legalábbis ez az egyik fő érv!

Nekem annyira nem bejövős. Igaz, nem rossz, de még mindig inkább az európai, magyaros, vagy akár mexikói kaják jobban ízlenek. (az afrikai nshima-t kihagyhatjuk még a kaja kategóriából is! Az egy kő a gyomorba, azt kész…)

Amúgy már második estére elfogadhatóan tudtam enni evőpálcikákkal, azóta meg már tök jól megy mindkettőnknek! Elhatároztam, hogy nem fogok hülye külföldi lenni, aki még meg sem tud tanulni rendesen enni pálcikákkal! Hanem saját erőből, pár próbálkozás után, de sikerült belejönni!

 

Még egy fontos dolog történt: elhagytuk az útikönyvünket.

Amikor lepakoltunk hotelszobában és elmentünk kajálni, majd visszajöttünk, nem találtuk a könyvet Vietnamról. Arra gondoltunk, hogy lehet Kristyna lerakta első szobában, amit megnéztünk, s másnap mikor bekopogtunk, megtudtuk a lakóktól, hogy nem volt ott könyv, mikor ők beköltöztek. Megkérdeztük recepción is, de ők nem láttak ott könyvet… Szóval eltűnt valahol. Szerintem csak lenyúlta a tulaj, esetleg eladta máris, mert nem hiszem, hogy máshol hagytuk volna, hiszen délután még a kezünkben volt, mikor beköltöztünk, estére meg eltűnt… Nem is olyan fontos, mivel még itt van nekünk a South-East Asia on a Shoestring (Dél-Kelet Ázsia a cipőmadzagon, tehát az olcsón) könyv is, amiben azért van egy fejezet Vietnamról is. Meg aztán ott a net, ahol minden infót, s sokkal akkurátusabbakat-aktualizáltabbakat is megtalál az ember, mint útikönyvekben!

 

Második nap Hanoiban (november 5.)

Na ezen a napon igazán nyakunkba vettük a várost!

Szokásosan, az olcsó módon: gyalog körbejártuk a belvárost. Pedig láttuk, hogy dagadt, öreg fehérek ülnek eltespedve jól kipárnázott riksa szerűségekben (itt a bicajos van hátul, s utas elől).

Először délnek mentünk a Ho Hoan Kiem tó partjára. Ami le volt zárva az autósok-motorosok elől, csak sétáló utcák voltak mellette.

Itt is láttunk már sok friss házast fotózkodni, vagy akárcsak nőket, szép hagyományos ruhákban, nagy fényképezőkkel pózolva nyomatva. Az tény, hogy jó kis terep ez arra, de fura volt ennyi embert látni fényképeket készíteni. Ja meg a külföldi turistákkal is! (mert nem csak fehérek, de egyéb ázsiaiak, vagy akár feketékből is sok látogat ebbe az országba)

 

Tó mellett folyamatosan nyomták az utcazenét kezdő bandák.

Sok-sok héliumos lufit árultak, mindenféle állatfigurában és pokémonosakat is.

Ja igen itt marha nagy divat a HeloKitty és a Pokémon is!

De ha már itt tartunk sok anime, köztük a OnePiece is. (a világ szerintem legjobb anime-je)

Amúgy mindenféle animét és mangát néznek, olvasnak az emberek, leginkább a fiatalság itt!

Láthattuk a boltok, hotelek hátuljában, ahogy gyerekek és felnőttek is simán ott nézték a OnePiece-t, vagy valami más anime-t, számítógépeken mangát olvastak! Úgy látszik itt most nagy slágere van a japán multimédia cuccoknak! ;)

Nem is baj, hiszen Kristynával elkezdtem nézni a OnePiece-t (nekem már másodjára), s mivel itt egyik chips-t ilyen kis gyűjthető fémtallérokkal árulják, minden nap veszünk párat, hogy gyűjtsük a karaktereket! ;) Minden kis faluban is találtunk eddig! :)

 

S nem csak anime, de mindenféle plüss figurákat, állatokat is lehet kapni mindenhol! Brutális mennyiségben és méretben is!

 

Ami szintén fura, hogy városban sétálva folyamatosan szép madárfüttyöket hall az ember minden irányból! De nem ám azért, mert ilyen madarak élnek ott szabadon, hanem mert majd minden bolt, vagy ház előtt ott lógnak fém-fa ketrecekben-kalitkákban kis énekes madarak! Sőt a nagy tó melletti sétányon is a fákról lógnak a ketrecek!

 

Érdekes az is, hogy fővárosban az autók többsége taxi! Azt hittük, hogy itt nincs is személyautó jó darabig, mert összes autó, amit láttunk az az volt! Városon kívül azért nem lehet sok taxit látni. :) (és itt nem is sárga, hanem zöld színük van általában)

 

Tó mellett meglátogattunk egy kis szentélyt, amit az egyik uralkodójuknak emeltek, aki felszabadította az országot a Kínai Birodalomtól és az északi tartományokban azóta is istenként tisztelik! (konkrétan tényleg istenítik, istenné emelték)

Ott láttunk egy nagy boltot is, ahova bementünk. De itt nem úgy megy ám a dolog, hogy csak beslattyogsz az utcáról! Nem! Van egy terem mellette, ami tele van ilyen fémszekrényekkel, ahova ingyen berakhatod és egy lakattal lezárod a táskáidat! (fényképező táskát beengedték velünk) S csak utána mehetsz boltozni!

Sok érdekes cuccot láttunk boltban! Legérdekesebb, hogy itt van sok csoki, aminek zöld tea (általában japán matcha – asszem) ízesítése van! Még Kit-Kat is!

Viszont szégyenkezve írom le, hogy visszaestem és megint iszogatok minden nap energia italt, de hát itt epres ízzel is árulják! És olyan finom! :)

 

A környéket körbejártuk, végül északnak fordultunk, hogy a másik tóhoz menjünk.

Már nem is tudom honnan, de valahonnan beszereztünk egy egyszerű és ingyenes várostérképet (emlékszem Katmanduban csak kölcsönkértük hoteltől, de itt valahonnan kaptuk, asszem egy utazási irodából), és az alapján próbáltunk tájékozódni. Azért el lehetett vele. :)

De pontos címet inkább telóm GPS-e alapján lőttük be… no azért nem egyszerű egy ingyenes térképen belőni néha merre is vagy…

Ja igen, mert vettünk egy utazási irodából Vinaphone SIM kártyát is 150000-ért, azóta is arról netezek sokszor, de leginkább GPS miatt van használva.

 

Ahogy haladtunk a nagyobb tóhoz észak-nyugat felé, bementünk egy piacra is. Hát eléggé ütős volt! Kristyna majdnem hányt is…

Elsőnek csigákat, tenyérnél nagyobb élő békákat, garnéla rákokat, de nagyobbakat is láttunk akváriumokban! Mindenféle élő halakat is, de még azt az albínó szalamandrát is üvegekben úszkálni. És akkor jött a furább dolog, ott láttuk először, de itt mindenhol úgy árulják a tyúkot, kacsát, libát, stb madarakat (nem is tudom mi az, veréb, galamb, rigó… vagy valami?), hogy kitollazva, de fejjel, lábfejjel együtt. Sőt így is sütik ki! Étteremben láttuk, ahogy a tenyérnél kicsit nagyobb madárka feketére sülve, csőrrel, a világba bámuló sötét szemüregekkel érkezik!

Ja és akkor az a szag is… ütős volt!

 

Tó is kicsit visszataszító volt. Zöldes, mindenféle növénnyel teli és műanyag, papír, fémdobozok lebegnek a felszínen, néhány döglött halacska mellett, mindenhol körbe a tó körül…

A tó keleti kis része le van vágva egy úttal a többi részétől, s annak közepe táján van egy pagoda is, ami a nagyobb tó részre benyúló kis szigeten épül és pont zárva volt, amikor odaértünk. De egy fehér öregasszony richtig be akart jutni és majd letépte a kaput… :D (a fölött volt egy tábla a nyitvatartási idővel...)

Tó mellett pecások ültek sorban, s pár nő csigákat is gyűjtött, amiket láttunk árulni piacon is, meg éttermekben kisütve.

Láthattuk azt is, amit olvastam útikönyvekben, hogy itt dél körül szieszta van, s a vietnámi emberek képesek bárhol aludni, hát tény, hogy láttunk sok érdekes pózban alvó embert. :)

 

Onnan visszasétáltunk hotelbe, meg kajálni.

Visszaúton találkoztunk egy nagy sárga keresztény templommal is!

Ja még útikönyvben láttam, hogy Vietnam népességének nagy része nem vallásos (úgy 80%), a vallásos emberek nagy része keresztény vagy buddhista (8%, és 5%? Vagy valami hasonló). A lényeg, hogy nekem fura, hogy Dél-Kelet Ázsiában egy országban több a keresztény, mint a többi vallás képviselője… papíron, statisztikailag. Oké az más tészta, hogy ugyebár a kommunizmusban nem erőltetik, sőt inkább elnyomják a vallást, hiszen az rendszer ellenes… (legalábbis nekem ez maradt meg suliban tanultakból, Terror Házában tett körútból) Amúgy tudom, hogy Dél-Kóreában is inkább kereszténység uralkodik… Furcsa na!

Templom persze zárva volt… pedig kíváncsi lettem volna milyen belülről egy vietnámi templom.

 

Nagyobb utcákban haladva sok kormány és katonai épület mellett is elmentünk, vagy legalábbis a nagy vörös sarló-kalapácsos és vietnámi zászlókat és piros alapon sárgával kiírt szövegek, valamint az arany színű címerek miatt gondolom, legalábbis.

Elhaladtunk az ősrégi vár (citadella) egyetlen megmaradt kapuja, az Északi Kapu mellett is. A többit a franciák módszeresen porig rombolták a város és az ország barátságos gyarmatosítása folyamán.

Keresztül mentünk egy belső piacon is. Nekem egy az egyben a Budapesten látott kínai piacok jutottak eszembe, csak ez olyan volt, mintha azokat bezsúfolták volna a Vásárcsarnokba. :)

Cipők, ruhák, és rengeteg plüssállatos boltok, asztalok mindenhol!

És az a gumi, vagy milyen műanyag ruha szag, ami csak a kínai boltokat lengi be mindenhol magyarhonban...!

 

Itt is láttunk mindenféle színben ilyen arc-száj maszkokat, amiket az emberek az utcán viselnek, motoron legalábbis az emberek 99%. Már Nepálban is sok embert láttunk ezzel közlekedni. Nem az a nyugati országokban néhány munkahelyre adott porszűrős munkavédelmi maszk, hanem vagy az a műtős maszk, vagy anyagból varrt. Előbbi elég furán nézett ki a himalájai kis falvakban… de megértem a sok por és néha a kipufogók miatt is.

Ahh, az itteni bukósisakokról is érdemes szót ejteni, mert ez is egy nagy vicc! Sok bolt van, ahol árulják őket, viszont itt inkább arról szól a dolog, hogy jól nézzen ki, s nem az életet védő értelme miatt! Olyanokat lehet kapni, aminek a hátsó részén kicsit felfelé ível, vagy a tetején van egy lyuk, hogy a hosszú lófarokba kötött hajat ki lehessen ott rakni!

Azt hallottam, hogy csak pár éve vezették be a bukósisak viselésének kötelezését, de az emberek leginkább csak feldobják a fejükre, azt annyi… Inkább az számít, hogy jól nézzen ki, s nem az, hogy egy balesetnél az ember fejét megvédje az olyan sorstól, ami a földre ejtett tojásnak kijut...

 

Délután meg el akartunk menni megnézni a Ho Chi Minh mauzóleumot, ahol a nemzet nagy hősének balzsamozott teste van elmentve az utókornak, mint annó Leniné volt.

Hát először is eltévedtünk kicsit, aztán meg már ránk is sötétedett, mire visszakeveredtünk templomhoz, s onnan legyalogoltunk az úton a Citadella mellett. Ott láttunk egy emlékparkot a háborúban elesetteknek, ami nagyon szép volt! A park túlsó felén meg ott magasodott a mauzóleum grandiózus épülete! Csak egy volt a bökkenő, a parkon este nem lehetett átmenni. Szóval jól körbe kellett kerülni az utcákon, de végül csak odataláltunk.

Közben meg vietnámi és ír zászlókkal kirakott utakon mentünk gondoltuk itt is valami országok közötti találka van?

Mauzóleum előtti füves tér engem a parlament terére emlékeztetett, csak sokkal több fűvel itt. A zöldet sok-sok vékony kövekből kirakott csapás keresztezte, négyzetrácsban. Az emberek, meg mint valami kerengőn, fel-alá sétáltak rajta, s legtöbb valamilyen kar-láb lengetéssel, testrázogatással mozgott, mintha valamilyen lazító-bemelegítést csinálnának… Fura volt. Láttunk pár futót, vagy olyat, aki tényleg edzett, de a nagy többség csak úgy csinált. Talán építettek valami olyan babonát, hogy egészséges, ha fel-alá mászkálnak, mímelik az edzést a nemzet nagyja előtti téren?

Estére ez is zárva volt, s mint később kiderült nem is tudtuk volna megnézni, csak aznap délelőtt. Valami nagyon hülye nyitva tartása van, még ha ingyenes is a belépő!

 

Visszafelé egy nagy tér előtt mentünk el, ezen az oldalon hadi múzeum volt, utána meg a híres nagy zászlótartó torony (tégla torony, hatalmas vietnámi zászlóval a tetején, nagyon jól néz ki! Ja igen, nem tudom tudjátok-e, de zászló mániás lettem egy-két éve! Imádom nézni, fotózni a szélben lengedező lobogók által keltett fodrokat, s mindig felvillanyoz, amikor sikerül elkapnom a zászló mintáját a fényképezővel! A felhők és naplementék mellé ez is odakerült.). A kétszer-két sávos út túloldalán volt egy tér. Aznap éjjel tele volt villogó bigyókkal: rollerek, gördeszkák, kis elektromos állványok (mint segway, de csak lábfej alatt van pad, és két kerék), no meg azok az elektromos kis autók, amiket mindig is akartam kicsiként! Kiskölykök simán beleülnek és elvezetik! Emlékszem mennyire akartam én olyat! :) De csak lábbal tekerőset kaptam, amit azért szintén nagyon élveztem! Egy gyereknek nincsenek nagy vágyai, fel tudja találni magát bármivel. Nehéz is megérteni ebben a mostani világban miért gyártanak annyiféle játékot, igazából a kölyköknek már semmit sem kell elképzelni, kihal a kreativitásuk, s már olyan fiatalon a kapzsiságot ültetik beléjük…

 

Ja így este már láttuk azért a nagy motoros forgalmat! Olyan 5 óra körül megindul mindenki hazafelé melóból, de szerintem sulikból is!

 

Visszafelé kilyukadtunk annál a tónál, ahol először voltunk, s most esti fényekben is megcsodálhattuk. Szépen ki volt világítva!

És egyik északnak tartó utcában éjszakai piac volt! Mindkét oldalt nyitva volt minden bolt, de középen is tele volt standokkal. S mindent lehetett kapni! Gumifigurás kulcstartó árustól kezdve, ruhák, kézműves bigyók, kaják, minden…

 

6.-án, vasárnap

Délelőtt elmentünk kipróbálni motorjainkat, amit neten foglaltunk.

Ja igen, nem tudom, hogy ki tudta-e, de Vietnamot úgy terveztem körbeutazni, hogy egy hónap alatt, s motorral. ;)

Nem, nem vagyok nagy motoros, viszont mivel annyi blogot olvastam, annyi youtube-os videóban láttam, ahogy embereknek olyan jó élményeik voltak motorral, olyan szép helyeket találtak, tudtak megnézni, mivel saját maguk mentek oda, hogy teljesen felvillanyozott!

Utánajártam dolgoknak, s végül egy olyan cég mellett döntöttünk, ami egy brit ürge futtat, és ő tölük megveszed a motort, amit miután keresztül vezettél országon, garantáltan visszavesznek tőled, 200 dollárért olcsóbban.

Végülis olcsóbb is, hiszen általában 200-250 körül hírdeti backpackerek neten a használt mocikat. Azokat viszont sokszor kell javítani az úton, ezzel a céggel meg az a király, hogy mivel nagyon ügyelnek mocikra (s ügyeltetnek téged is hogy csak is igazi Honda szervizbe vidd, csak eredeti alkatrészeket használj), hogy végül csak pozitív visszajelzéseket olvastam.

 

Na szóval elmentünk a Tigit Motorbikes irodájába, ahol kitöltöttük papírokat, s kipróbáltuk mocikat. Kristynának még nem ment annyira, de hát ez volt az első, amikor motort vezetett!

Lényeg, hogy ott hagytuk őket, hogy majd másnap reggel indulunk, s akkor kapjuk fel a mocikat.

 

Aztán elgyaltunk a tegnap látott térre, ahol egy hatalmas Lenin szobor áll ám.

Most iskolások gyakoroltak valami tánc koreográfiát ott.

Utána mauzóleumhoz, ahol rájöttünk nem tudunk bejutni.

Körbesétáltunk, olyan utcákon, amiről nekem Andrássy út jutott eszembe, néhol még különböző nagykövetségi épületeket is láttunk.

Leginkább arra a kis pagodára voltunk kíváncsiak, ami arról híres, hogy csak egyetlen oszlopon áll.

Nagy nehezen meg is találtuk. Sok utca le volt zárva építkezések miatt, így körbe jártunk hosszan.

Mellette állt a Ho Chi Minh múzeum is, de arra annyira nem voltunk kíváncsiak, no meg arra kell fizetni belépőt is már (ha valakit érdekel).

Először itt az egyik fán, később az egyik utcai villanyoszlopon is láttunk fekete mókust szaladgálni.

Visszafelé is körbe kellett jönnünk, noha volt keresztül út a mauzóleumhoz, de csak egy irányú!

Értitek ti ezt? Gyalogosoknak egyirányú út! Nem lehet arra menni és punktum! Hihetetlen…

Viszont így találkoztunk egy könyvbolttal is. Gondoltuk beszerzünk valami jó kis autós térképet, de nem sikerült találni. Viszont rengeteg mangát igen! Az egyik hosszú sor tele volt mangákkal, 4-5 polcnyi magasságban! Szóval tényleg nagy divat itt a manga olvasás! Meglestük és meglepően sok híres nyugati gyerekkönyv is le van fordítva. (mármint kommunizmusban nem cenzúrázgatják a dolgokat, könyveket betiltanak, stb? Oké, talán HarryPotter nem rendszer ellenes….) :)

 

Végül eljutottunk egy csodás parkba is! Az elején egy nagy játszótér volt, ahol felnőttek is láb-teniszeztek, meg tollasoztak, a homokozó gyerekek mellett. Kicsit hátrébb viszont nagy csoport fiatal gyakorolt valami koreográfiát a Fall Out Boy (egyik nagy kedvenc rockbandám) egy számára. A harmadik csoporthoz érve Kristyna végül nem bírta ki és odament megkérdezni mi folyik itt, s mint kiderült valami középsulik közötti vetélkedő és mindegyiknek ugyanarra a számra kell valamilyen király táncot lenyomniuk! Most már érthető volt!

A park közepén nagy tó van, kis szigettel rajta, ahol galambok éldegélnek békességben, mivel a szigetre vezető híd le van zárva.

Nagy szökőkutak ontják felfelé a tó vizét.

A tó túlsó felén hatalmas, lelógó gyökerű fák mindenhol!

És egy nagy ketrec is, benne majmokkal. Akiknek a kajáját patkányok rabolgatják kifelé a ketrec rácsain be-ki cikázva.

Egyik előző ketrecben meg egy páva pár lakott. Ketrecek körül meg kis sövények olyan formára nyírva, mint a fogva tartott állat odabent.

 

Visszafelé még meglestük még egyszer a mauzóleum előtti teret, majd a Lenin térhez mentünk, ahol most már tele volt az elektromos autókkal és egyéb kütyükkel. Rengeteg ember mindenhol. Gyerekek vezettek körbe, miközben apu-anyu mögöttük irányította a kocsit távirányítóval (meghagyva a kölöknek a látszatot, hogy ő vezet), sok fiatal gördeszkázott Lenin alatt.

 

Az öreg városrészben most be tudtunk menni egy öreg kis templomba (vagy pagoda?) is, ami fura módon csak este van nyitva.

 

Előző este is láttuk már, de aznap is, hogy milyen az éjszakai élet a fővárosban.

Kis utcák megtelnek kifőzdékkel, mindenhol mindenki eszik-iszik.

Lányok járnak körbe egybe ruhákkal, valamilyen sörmárka egyenruhájában, s embereket próbálnak be-becsábítani egy-egy kajáldába.

Lufiárusok, motorosok, sok részeg ember teljesen feltöltik az utcákat. Fény és hangzavar mindenhol. De hát ilyen egy főváros, nem? Nekem inkább valami fesztivált idézett fel a hangulat.

 

És akkor végre a végére értem az első pár napnak.

Milyen is Vietnamban lenni, mik az első benyomások és miket is csináltunk.

 

Ami még igazán kihívás India és Nepál után Vietnam az első olyan ország, ahol az angol nyelv nem annyira elterjedt, hogy bárhol találsz valakit, aki beszéli valamilyen szinten! Itt teljesen magunkra vagyunk utalva, s erősen használnunk kell az intuíciónkat és kreativitásunkat a Világnyelvvel, hogy megértessük magunkat. :)

Sok helyen abszolúte nem beszélnek, csak vietnámiul. De mindig sikerül megoldani a dolgokat, ha mást nem, mindkét fél csak legyint egyet és ott annyi a beszélgetésnek-alkudozásnak.

Azért elég jól elboldogulunk, szerintem. :)

Az utóbbi pár napot Nepál fővárosában, Katmanduban töltöttük, kicsit megízlelve azt is (a felfedezni szót akartam használni, de egy 2,5milliós várost nem igazán lehet felfedezni már csak a kiterjedése miatt sem pár nap alatt!). :)

 

Október 29-én reggel kibattyogtunk turista buszállomásra, s megkerestük buszunkat, ami a Reeds névre hallgatott.

Előbb érkeztünk, de így legalább tudtunk venni pár nyam-nyamot.

Kicsit aggódtunk, mikor buszos ürge csak berakta nagy tatyijainkat busz aljába, hátul, de végül láttuk, hogy a többiek táskájai miatt a mieink bekerültek a sarokba, a legaljára, szóval senki sem fogja kilopni őket. De ahogy eddig észre vettem nem is történtek ilyenek, hiába is olvastam útikönyvekben.

Elvileg internet is volt buszon, néha nagy ritkán még működött is, szóval végül is kb egész nap képeket próbáltam feltöltögetni Instagramra.

Pokharát elhagyva a busz belépett a felhők-köd világába, s pár órát abban utaztunk.

Mikor felszállt végre, akkor dzsungellel borított hegyoldalakat láttunk, s amíg a laposabb völgyek tartottak, rízsföldeket. Olyan furán is hordták össze a levágott szárakat, gondolom szalmának vagy valami.

 

Buszból észrevettük, hogy legtöbb kutya abból a narancssárga virágból (marigold) fűzött virágkoszorút viselt nyakában, s homlokukra piros festék lett festve.

Tudtam, hogy elkezdődött a diwali, de nem értettem pontosan mi, hogyan is megy.

Rá-google-ztam, s jól elolvastam a dolgot.

Nepálban kicsit másabb a diwali (másoktól hallottam-olvastam, hogy nem olyan brutál, mint Indibában szokás), itt máshogy is hívják.

Elvileg Tihar fesztivál, de ezt sehol sem hallottam. Katmanduban mindenki deepawalinak mondta.

Első nap elvileg a varjak-hollók napja, második kutyáké, harmadik teheneké. Ekkor ezeknek az állatoknak raknak ki válogatott csemegéket, s kedveskedve, szentként bánnak velük.

A negyedikre wikipédia azt írja, hogy mindenhol máshogy ünneplik.

Ötödik nap a fiú és lánytestvérek napja.

Mi a fővárosban igazából azt láttuk, hogy fiatal kölykök kis 6-7 fős csoportokban járnak, és be-be mennek éttermekbe-boltokba és hangszerekkel (sokszor saját kézzel gyártott) kísérve énekelnek, pénzt gyűjtve.

Tulajok sokszor hagyják őket, s fizetnek is nekik, akárcsak némelyik vásárló is.

De kölykök életkora a kb 6 évestől a tizenévesig variál, s simán este 9 után is mászkáltak mindenhol.

Néhol lányok táncoltak általuk hurcolt hangszóróból szóló zenére, hagyományos, szép ruhákban. Tök aranyos volt, amikor a majdnem felnőtt lány táncolt a csak tipegő kis picúrral (4-6 éves)! :)

Minden épületet fel is díszítettek lámpasorokkal, meg virágfüzérekkel ajtók fölött.

Utolsó 2 napban, esténként még ki is raktak mandalákat a földre (erre volt a sok színes festék por, amit láttuk, hogy mindenhol árulnak, s először csak gondolkodtunk nagyon hogy mire is jó az?!), s narancssárga festékkel behúztak egy utat az épületbe, gyertyákkal is kirakva.

Sokszor még odabent is felrajzoltak egy másik mandalát, vagy swasztikát raktak ki virágokból.

Néhol meg óriási mandalát is kiraktak az utcán, sokszor felállított kordonnal körbevéve, őrrel is figyelve! Általában Lakshmi istennőt rajzolták középre (lásd képen), de néhol másik mintákat is. Valahol nagy rézüst volt vízzel feltöltve, virágokkal telehintve a teteje!

Nagyon szép volt, na!

Örültem, hogy azért ezt is megértük ott!

Mégha sokszor idegesítő is volt, hogy gyerekéneklést lehetett hallani mindenhonnan, meg petárdákat-tüzijátékokat sokáig éjjel.

 

• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 

Lényeges dolgokat igazából nem tettünk ott, bejártuk a Thamel városrészt, amit az utazók városrészének hívnak (jóhogy, minden a turistáknak és a turistákról szól!). Meglestünk ezernyi csodás dolgokat áruló boltokat (valahogy mindkettőnket ez a kultúra vonz leginkább, érdekes!). :)

Vettünk pár újabb ruhát (nekem kb 4 pólót, végre egy füstölő tartó kis bronzelefántot is – amit már Marphaban kinéztem, de drágállottam ott – legközelebb nem fogom! Ott türkiz és más kövek is voltak benne, s nem volt drága!).

Egyik délután kb 2 órán át szenvedtem, hogy felvarrjam jól a kis országzászlókat, erre mikor összecsomagoltunk indulásra, kiderült, hogy magyar zászló pont a táska tető alá került… szal reptéren lebontottam, majd felvarrom valamikor a tetejére! ;)

 

• 
• 

30.-án azért elsétáltunk a híres Durbar térre, amit a múlt évi földrengés eléggé leépített… egy csomó nevezetesség kb csak téglák halma, még mindig. Másoknál nagy táblák hírdetik, hogy melyik ország (német, japán…stb) segíti a pénzzel az újjáépítést!

Igazából itt is valami 1000rúpiás belépőt kellett volna fizetni, de simán fel-le sétáltunk anélkül, hogy bárki is megállított volna. Igaz kerültük is a jegyes bódét.

Meglestük élő istennő, a Kumari házát is, ahol a szegény kislány, akit kiválasztanak istennőnek, az első vérzéséig, vagy komolyabb balesetig a kislány testében ölt testet, s azután a kislány nem hagyhatja el a templomot, lába sem érintheti a talajt, míg az istennő el nem hagyja a testét… Fura szokás, de érdekes. Minden évben egyszer egy meseszép hintón körbe utazza a várost.

Rengeteg árus uralgat ott mindent! De mindent, amit Nepálban meg lehet kapni! A fő téren rengeteg galamb volt a melegben mindenhol alvó kutyák között. Rájöttünk, mert mindenhol árulnak körben búzát, vagy valamilyen gabona magokat, amiket hívők aztán szerteszórnak a téren.

Volt egy szerencsés borjú is a szentség mellett, amit mindenki simogatott, etetett. Nagyon aranyos volt! :)

 

• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 

Aztán körbesétáltunk még vagy 1,5-szer, szemügyre véve jobban a teret, a meg a körülötte lévő dolgokat.

Végül hazafelé még jól körbejártuk az ünneplés miatt színes szalagokkal, zászlócskákkal és virágfüzérekkel feldíszített utcácskákat, amik tele voltak árusokkal.

 

Egy tetőétteremben megint steak-et ettem, igaz nem volt olyan jó… Asszem inkább feladom most már ezzel. Majd EU-ban eszem megint ilyeneket. ;) Viszont a kilátás nagyon szép volt! Magas épületről lévén szó, jól körbe lehetett nézni a város fölött.

Mindenféle babokat, magokat, tésztákat lehet kapni itt.

Szárított halak.

Vannak ám táblák, mi?

Síva képek, meg egyéb szentségek, de ha megnézitek, a belső sarokban erotikus fürdőruhás néniket is lehet látni... ;)

 

• 
• 
• 
• 
• 

Október 31-én elmentünk megnézni a Swayambhu sztúpát város nyugati felén.

Na itt kiléptünk végre a Thamelből és volt egy kis rálátásunk az igazi fővárosra.

A sztúpa felé átkeltünk egy folyón, aminek tömény csatorna szaga volt, és mindenféle szemét

úszott benne, vagy már partra volt sodródva.

• 
• 

Az első dombon felkaptatva elhaladtunk egy gompa mellett, s akkor már le is csekkoltuk. Előtte ült két öregasszony, akik gyöngyöket fűztek, egyből pénzt kértek, ahogy kifele jövet a melléjük szegődött szent ember is…

A dombon feljebb haladva mindenhol mala boltok voltak (mala a buddhisták által használt általában 108 szemből álló „imafüzér”. A mantrákat a gyöngyszemek által lehet számon tartani, ahogy sorolja őket az ember…).

Végül csak-csak odaértünk a Swayambhu sztúpa lábához, amit egy hosszú és meredek lépcsősoron lehet elérni a dombtetőn.

Útközben imamalmok, árusok és rengeteg majom mellett haladtunk el.

Sok majom, mint valami filmes híresség, pózolt a fényképezőknek. :)

Valamelyik paraszt műanyag zacsis cukorkát adott majomnak.

"És igen, itt a híres Mr Fehér Mellkas Szőr pózol a kameráknak, legújabb legendás filmje, a Nincs majom banán nélkül premierje után."

Felérve megcsodálhattuk a hatalmas sztúpát, meg a mellette lévő sok egyebet!

Körbejártuk, megforgatva az imamalmokat.

A kilátás csodálatos volt!

Viszont rengeteg majom volt mindenhol!

Az áldozati rizst, virágokat, egyebet lopkodták-ették. Vagy csak fel-alá rohangásztak a téren. Végül valamelyik árus, vagy őr megunta és elkezdte elkergetni őket. A lépcső tetejénél 2 majd 3 elkezdett harcolni valami éktelen ricsajjal, ők is el lettek kergetve. Vicces volt, ahogy tömegesen rohantak lefelé a lépcsőn, korlátokon, stb…

 

• 
• 
• 

Itt is sok árus volt, akik bronz cuccokat, festményeke, thankákat meg mindent árultak.

Azért még maradt pár majom, akiket megtaláltunk egyik tető alatt, és mint a filmekben egymást kurkászták. Valahogy mindig a BBC által készített vicces állatos film jut eszembe erről a jelenetről.

 

• 
• 
• 
• 

A lépcsősoron leérve kiderült, hogy (valószínűleg) az egész domb körül sztúpák és kisebb gompák vannak építve, folyamatos imamalom falakkal. Egy darabig elmentünk jobbra (tudom, rossz irány), majd visszafelé, és irány hotel.

 

Este vettünk-ettünk Kristyna által pomelo gyümölcsként ismert hatalmas narancs-grépfrút szerűséget! Nagyon nagy volt, és miután héját lebontja az ember a gerezdek közötti rétegek is olyan erősek voltak, hogy a húst teljesen ki kellett bontani, fordítani, hogy megehesd. Lédús, és nem annyira savanyú, mint a grépfrút. Nem lett kedvenc. :)

 

November 1-jén elmentünk a Durbar téren túlra, az igazi Katmandut meglesni.

Előző nap délután jöttünk rá, ahogy keletebbre elsétáltunk a hotelünk utcájában, hogy a főváros nem csak ilyen sikátorszerű utcákból áll (igen Swayambhu felé menet is láttuk, de gondoltuk városközpont…), mint Thamel. Szóval elmentünk felfedezni kicsit többet belőle.

Az utcák mondhatni kihaltak voltak, a legtöbb bolt-étterem be volt zárva, s ki volt írva, hogy deepawali miatt csak délután, vagy este nyitnak csak ki. Hiszen a newari újév van ám!

 Találtunk egy eldugott kis téren egy nagyobb sztúpát is, körülötte mindenhol buddhista cuccokat árultak. Talán ekkor is vettem a két kis faliszőnyegemet is? (egyiken a 8 szerencsés jel van, másikon az OM MANI PADME HUM mantra).

• 
• 
• 
• 

Mondtam már, hogy itt csomó helyen nem lehet bagózni utcán? Ott a tábla. ;)

Elértünk Dharahara (Bhimsem toronyként is ismert) toronyig, aminek csak a talapzata állt, lévén a 2015-ös földrengésben a 61m-es, pár száz éves épület ledőlt. Elvileg fel lesz építve újra, legalábbis körbe van falazva. Kisétáltunk amolyan főútra is, s azon mentünk északnak jódarabig.

Itt láttunk mobil wc-t is: egy kocsin volt az.

• 
• 
• 
• 
• 

Elmentünk kórház és az elnöki palota mellett is. Ahol, amikor fotókat lőttem hallottam furi hangot, s átnézve a sugárút túloldalára láttam, hogy katonai őrbódéból a katona NEM-et integet nekem a palota fotózására… Mik vannak!

 

Thamel közepén elmentünk egy olasz étterembe, s végül bolognait rendeltünk. Hát majdnem vissza küldtem! Egy az egyben konzerv szósz volt (szerintem még hús sem volt benne, csak ami a Dr. Oetkerben van…) a spagettin. Legalábbis nyitás után fél órával csak-csak nincs nekik készen 5 perc alatt két adaggal! Asszem ezt is feladhatjuk: igazi bolognait jobb magunknak készíteni! Még két szomszédot hívnának át, hogy végignyalják ujjaikat az én főztöm után, az tuti! (s ezt minden nagyképűsködés nélkül mondom. Én nagyon finomat tudok főzni!) ;)

 

• 
• 
• 
• 

2.-án becsekkoltunk online repcsire reggel, majd jött a csavar: neten másik időpontot mutatott nekünk, és csak egyik jegyet kaptuk meg emailban!

Azért elmentünk kinyomtatni jegyeket, stb.

Szóval megkerestük és van a Malindo Air-nek irodája Katmanduban, szóval napi terv, hogy elmegyünk Boudhanathba ugrott, majd talán legközelebbi látogatáskor. Úgyis eldöntöttük, hogy jövőre is jönni akarunk Nepálba. ;)

Főutcán végigbaktatva már előző nap észrevettük, hogy tele van minden aggatva nepáli és indiai zászlókkal. Végül nem bírtuk már és megkérdeztünk valakit: azért van ez, mert ma délben jön az indiai elnök vagy ki látogatóba, s ezen a főutcán fog végigmenni.

Irodában mondták nekünk, hogy ne aggódjunk, hiszen jegyet így is úgy is reptéren kapunk majd, és az elnök látogatása miatt lett délután 3:30-ról este 9:30-ra tolva indulásunk.

• 
• 
• 
• 

Azok ott főző olajok elég fura kiszerelésben. Meg pókháló szövevény a szögesdrót hurkai között.

Visszafelé 3-szor húzott el mellettünk elnöki konvoj. Vagy csak két dublőrrel és az igazi elnökkel találkoztunk… Mindegy, 3-szor lett „selfie-nk az elnökkel”. :D

Visszafelé bementünk egy könyvboltba, ahol nyelvek szerint volt pakolva polcokra: német, olasz, francia, orosz, angol…

De egyik oldalon mangák borították a falat! Sajnos mind olyan régi volt, hogy nemigazán találtam egyet sem, amit megvettem volna, pedig micsoda kincsgyűjtemény lehetett volna! ;) És elmondani azt is, hogy Nepálból vannak… Lol :D

 

• 
• 
• 

Még délelőtt körbementünk, keresgéltünk helyet, ahova eladományozhatjuk nem kellő túracuccainkat. Igazából Pokharában már el akartuk intézni ezt, de nem jutottunk odáig. Ismerős szerint hegyekben lett volna legjobb, de most már mindegy. Eredetileg eladni akartam őket, végül az újabb ruhákra való elcserélésben reménykedtem (igen, ez is lehetséges, egy fajta alkudozás: van-e valami cuccod otthonról, amit elcserélnél, amivel lejjebb vinnéd árat).

Végül beleegyeztem abba is, ha egyáltalán meg tudunk szabadulni tőlük, olyan embereknek adva, akiknek szükségük is van rá! Ez azért kikötés volt, hiszen nem akartuk boltnak adni, ahonnan újra eladják, még ha olcsóbban is! Inkább menjen ajándékként hordároknak, árváknak, stb…

Egyik utazási irodában (ahol kinyomtattuk jegyeink, vízum papírokat is, amiket közben megkaptunk ímélben. Vízum igénylési lapokat és meghívó leveleket.) végül tulaj mondta, hogy régebben hordár volt, most ügyvéd és utazási szervező is. De gyűjt adományokat is, amiket a földrengésben károsodottaknak ad, ruhákat hordároknak, árváknak, stb…

Facebook-on is felvette velünk a kapcsolatot, hogy majd küld képeket, ahogy odaadja majd valakiknek a ruhákat. Végül túrabotjaimat is odaadtam, mondván csak-csak nem fogunk már annyit túrázni sok cuccal, hogy kelljen! (egész eddigi életemben is kibírtam nélkülük! Igaz hasznosak voltak na! Még ruhát is lehet rajtuk szárítani, ha az ember jól beékeli őket szobában a két fal, fal-oszlop közé, stb...)

 

Este egy puccosabb bárba mentünk kajálni, legalábbis nagyon stílusos volt a hely! Itt is volt székre és szivacsokra ülős rész is! Mi utóbbit választottuk. Egy-egy St. Miguel sörrel, ettünk kaját. Amiben vicces, hogy husi nagy volt, de szinte semmi köret! Azért elég volt. :)

 

 

November 3-án ugyebár elhagytuk Katmandut és Nepált, de azért ezt is ide foglalnám, hiszen a nap nagy részét azért az országban töltöttük és mégiscsak ez nepáli kalandjaink lezárása, nem? :)

 

Reggel mindent összepakolva, szobát párszor leellenőrizve, kicsekkoltunk hotelből és elmentünk ebédelni (reggelinek is mondhatjuk a déli első kaját?) abba a nepáli étterembe ahol már kétszer ettünk.

Utána még körbejártuk párszor a környéket, hogy találjunk magunknak abból a jó kis nepáli teából, amit ittunk sok helyen. Végül kiderült, hogy kb tök mindegy melyik tejes-teát visszük, vagy nepáli teát, akár masala teát, mert elvileg kb ugyanazok…

• 
• 

 

Elvittük az összekészített ruhákat, s leadtuk abban az utazási irodában, ahol megbeszéltük. Végül odaadtam túrabotjaimat is.

Fogtunk… hagytuk magunkat elfogatni egy taxissal. Hotelben mondták, hogy nem kéne 500-nál többe kerülni reptérig az utazásnak, végül 450-re sikerült lealkudni. (erről jut eszembe egyik nap, már nem is tudom mit vettünk és alkudoztunk szokás szerint, amikor árus a nekem Brian életéből ismert szöveggel jött, hogy „Meg akartok ölni?” az egyik árra, amit mondtunk. Vicces volt. Ja amúgy simán engedett.) :)

 

Reptérre kiérve különös rendszer fogadott. Odakint ki van írva monitorokra, melyik gép indul, honnan, de nem mennek be az emberek az ellenőrzésen, amíg közel nem ér az idő… Így mi is kerestünk egy helyet, végül a repülőtársaságok irodaépületében ültünk le és vártuk, hogy 4-kor kinyisson a Malindo Air iroda. Miért is? Ja mert láttuk, hogy eredeti jegyünk szerinti 3:30-kor igeni megy repülő Kuala Lumpurba! 4-kor végül bekerültünk, ahol le se bagóztak egy darabig, majd félvállról biztosítottak, hogy ja, gépünk 9 után megy, oké ez…

 

• 
• 
• 

Utána bementünk reptérre. Külön bejára van nepáliaknak és külföldieknek.

Átvilágítás-motozás, majd bemehetsz és várhatsz a check-inre. Alig van pár pad, és wc sem olyan jó, boltból se sok, meg információ sehol…

Oké, mi feltaláltuk magunkat és befoglaltunk két széket gyorsan, de mit vár az ember egy fejlődő országtól? Malawi azért szerintem rosszabb volt!

6:30-kor megnyílt a check-in, ahol persze mi sorunk volt a leglassabb, kb fél óra volt az 10-15 ember, aki előttünk volt. Aztán felmehettünk felső emeletre, ahol ki kellett tölteni kilépési vízum papírt, egy kapun áthaladva ki lettünk pecsételve országból, majd az egyik legröhejesebb biztonsági ellenőrzés jött!

Pecsét után látom, hogy kb egy olyan 100-200 méteres sor áll ott. Előrementem megnézni mi a stájx, kiderült: csomagátvilágítás, szokásos dobozba pakol cucc, átmegy röntgenen, ember meg fémdetektoron, utána meg tapizás. Volt női sor (kb 10m) és férfisor (a jóóóval hosszabb!).

Mondtam Kristynának hogy mehet rövidsorba én meg visszamentem a még kb 20m-rel hosszabbá vált sor végére…

Olyan fél óra múlva végül átirányították (vagy legalábbis rakat külföldi férfi átment) a gyorsasági (VIP, biznisz osztályúak) sorába, ahol hamarabb sorra kerültünk.

 

• 
• 
• 

Utána beértünk végre a várótérbe, ahol különböző termek voltak, ablakokkal körülvéve, ahonnan látni lehetett, ahogy a repcsik beállnak az ablaktól pár méterre szembe és az emberek a kapukon keresztül fel-le rohangálnak rajtuk.

 

Ja még nem említettem, de itt legtöbb váró helyiségben vannak konnektorok a falakon, hogy tölteni tudd mobilod, stb… Már Indiában is láttuk vasútállomásokon, de most már több ázsiai reptéren is.

Sőt Katmandu Thribhuwan Reptéren még mobiltöltő állomások is voltak, ahonnan a szélén különböző mobilokhoz (iPhone, Blackberry, Samsung, stb) tartozó töltők lógnak kifelé. Sajnos majdnem össze csatlakozója le volt szakítva barbár módon…

 

• 
• 

Előző napokban kiderült, hogy az Ncell-es SIM kártyánkról kb potom összegekért lehet hívni Európát, szóval így mielőtt elhagytuk az országot megpróbáltuk lebeszélni… hát sok embert felhívtunk, 10-20 percekre, de még mindig maradt rajta, mikor hívtak beszállni minket a gépre.

 

Mit ne mondjak, Malindo Air megéri a pénzt! Mégha kicsi is volt repcsi, volt nagy lábrész! Volt személyes monitora mindenkinek filmekkel, repülési adatokkal, miegymás!

Elvileg wifi is volt gépen, de nem próbáltuk, nem is érdekelt nagyon. Egy gyerekes családdal elcseréltük a biznisz osztály utáni első sorban lévő helyeinket.

• 
• 

3270km várt ránk…

Sokan kérdezték, miért ilyen cikk-cakkban repültünk Vietnamba.

A válasz, mert ez volt az olcsóbb!

Katmanduból az egyetlen olcsóbb, amit találtunk! Így is majd annyiba került a jegyünk, mint a Budapest-Moszkva-Delhi!

Ha meg egyenesbe vesszük (Katmandu-Hanoi), akkor kb a kétszeresébe fájt volna!!!

Így most Katmanduból először leszálltunk Malajziába, Kuala Lumpurba, majd onnan másnap reggel mentünk Vietnamba, Hanoiba.

 

Akkor esett le, hogyha nem változtatják meg indulási időnket, akkor tök jó kilátásunk lehetett volna a Himalájára! Így viszont csak sötétség… Fel-leszálláskor láttuk a sok várost alattunk pislákolni. Amúgy is valami jó kis viharba keveredtünk Andamán-tenger felett, a gép rázkódott ezerrel, sokan megijedtek. Azért nekem fura, hogy 10-11000 méteren milyen széllökések vannak?

 

Ja jegyben benne volt kaja-pia és egy feladott poggyász is.

Kaja nem volt rossz, végül sikerült elérnem, hogy kapjak még egyszer, még ha csak vega kaját is. :)

(csak rá kell kérdezni, hogy kaphatsz-e még egyszer, ha marad. Valaki úgyis mindig nem akar enni!) ;)

 

• 
• 

Stewardessek szépek voltak, nagyon szép egyenruhákban.

 

Hajnali 2-kor landoltunk nepáli idő szerint, ami 4-et jelentett kb helyi időben.

A KLIA (Kuala Lumpur International Airport) reptér hatalmas! Mondjuk az egyik legnagyobb Ázsiában! (ha nem a legnagyobb!)

És ingyen gyorsvonat visz át egyik terminálról a másikra a reptéren át, a repcsik között, alatti alagútban!

Nagyon király!

A C terminál kör alakban megy és a közepén dzsungel-kert van, ami akkor éppen zárva volt felújítás miatt!

 

• 
• 
• 
• 

Sajnos repcsin nem nagyon sikerült aludni. Kerestünk egy jó helyet reptéren, ott leültünk, feküdtünk. Én gépeltem még pokharai blogbejegyzést onnan, Kristyna meg aludt kb egy órát. Akkor egy orosz gép érkezett, tele korosodó, kopasz orosz üzletemberrel (szerintem) és folyamatosan dumáltak mindenhonnan.

Utána felálltunk és körbejártunk mindenfelé, hogy ne aludjunk el.

Nagyon nehéz volt ébren maradni!

 

• 
• 

Végül csak eljött a reggel fél 8, amikor átmehettünk megint egy fémdetektoros vizsgálaton és elkezdtünk besorjázni gépbe, ami fél 9-kor indult.

Ja ugyebár Malajzia többségében muszlim ország, és tök fura volt látni, hogy a női reptéri dolgozók folyamatosan amolyan fejfedő kendőben mászkáltak, viszont szép ruhájuk volt nekik is, stílusos.

No meg láttunk rendőr, vagy biztonsági-határőr nőket is: a kendő fölött hordtak kemény kalapot…

 

• 
• 
• 

A Kuala Lumpur – Hanoi járaton is kaptunk kaját, s mint éhes vadak vetettük magunkat rá, hiszen nem akartunk a dollárt váltani arra, hogy együnk reptéren, drágáért, kajánk meg csak pár keksz volt.

 

Most ablak mellett ültünk és jó kilátásom volt Vietnamra, mert tenger fölötti részen folyamatosan fehér felhőkben repültünk. Végül nem sikerült elaludni egyikőnknek sem.

 

 

A boltok és stílusos éttermek forgatagában.

 

Igazából az elkövetkező három napban (október 27-29) Pokharában jártunk fel és alá. Leginkább boltokat nézegettünk, kipróbáltunk különböző éttermeket, meg csak úgy nézelődtünk.

De azért történtek kiemelkedő dolgok is.

 

27.-én reggel anyukám egyik jó barátnőjének fiával találkoztunk. Aki már évek óta járja a világot, Indiába és Nepálba is szervez túrákat, mint túravezető. Annapurna körtúrán is volt már vagy négyszer, most éppen valahonnan keletről, Everest környéki túráról jött Pokharába, s nemsokára indul is egy csapattal fel Annapurnára.

Sok érdekességet hallottunk, tanultunk tőle.

Megmutatta, hogy az északi tóparti rész, sokkal jobb, csendesebb, stílusosabb és olcsóbb is, mint amerre mi voltunk.

Jól esett beszélgetni valakivel magyarul, főleg, ha ennyivel tapasztaltabb az ember az olyan témákban, amik érdekelnek! :)

 

Délben kipakoltunk hotelből, és kerestünk másikat, egyik kis utcácskában (azért nem az északi tóparton, hanem valahol közép tájon) találtunk is egy hotelt jó árban.

Utána elboltozgattunk, elsétáltunk északra.

 

Ja itt egyik utcában Kristyna túl közel ment az egyik békésen sétálgató tehénhez, az meg gondolom megijedt és fejét meglóbálva kicsit megbökte a combját a szarvával. Akkor jól belilult, azóta is foltos neki, s szegénynek egész nap, sőt még pár napig fájt is… :(

 

Tóparton bementünk arra a helyre, amit ismerős ajánlott, s tényleg tök tuti!

Kis bambuszból épült boxokba is lehet ülni, vagy akár a középen, egy szökőkútba süllyesztett színpad körülötti sátor alá, de van egy kis tető alatti, párnákon ülldögélős rész is. Oda mentünk fel.

Nagyon furi volt, de jó is! Cipőt, szandált le kell venni, aztán lehet ott ülni-feküdni, amit akarsz! ;)

 

Kristyna többször is megjegyezte, hogy más lányok ölnének egy ilyen lehetőségért, pasiért, mint én! Ja, mert mindegyik nap amíg ott voltunk városban, de itt Katmanduban is folyamatosan mondtam neki, hogy ha tetszik neki valami, akkor vegyük meg, nézelődjön, találjon olyan dolgokat, amiket szeretne! :)

Lehet csak védelmi mechanizmusként használtam, mert engem is elkapott a shopping-láz? :)

 

Vettünk gatyókat, meg egy pólót is.

Pár apróságot.

Szóval róttuk az utcákat, ittuk magunkba a várost.

 

Találtunk olyan boltokat is néha, ahol ki volt írva az ára a cuccoknak!

Pontosan tudtad mennyit kell érte fizetned, nem kellett alkudni!

Igaz, ruhákra még így is próbáltunk. :)

 

Rengeteg ruha, ékszer, tibeti-nepáli kézműves termékek (fából, fémből, csontból, minden!) bolt van mindenhol, éttermek, kávézók, büfék, rengeteg utazási iroda, siklóernyős iroda.

 

• 
• 

Az égben itt is sasok köröznek, de a város északi részén siklóernyősök is belekeverednek néha a táncba.

A Pewa-tó zöldes színétől eltekintve tiszta Balaton parti hangulatot kölcsönöz, a sok étteremmel-bárral a partján.

Csónakosok, kis pecások vannak mindenhol, a liliomok és lótuszok között.

 

Sok-sok nagyon érdekes figurát is látni mindenhol!

Tök fura, hogy olyan jó ruhákat lehet kapni (valahogy ez a tipikus gyerekkoromból a Bahia boltban kapható cuccok jutnak eszembe róluk), de helyiek igazából nem viselnek ilyeneket!

Akárcsak Indiában, itt is inkább a nők öltöznek hagyományosan, s férfiak meg azt a nyugatias elegánsabb stílust követik. Igaz Nepálra (ahogy én láttam) ez csak az idősebb generációkra igaz, hiszen a mostani tizen-huszonévesek a nyugati divathoz hasonló ruhákat viselnek.

Minden lányon-nőn magassarkút lehet látni, agresszívan festik magukat (legalábbis ajkukat nagyon piros-vörös rúzzsal), cicanaci, feszülős farmer, divatos felső.

Srácok az Európában látott hülyén felnyírt hajstílushoz hasonlót viselnek, még ha valahogy ez normálisabban is néz ki… Ja tudom miért: itt nem növesztenek csöves… khm! Akarom mondani Kossuth-szakállat. (mennyire nem értem ezt a divatot, vagyis az összes hódító divatirányzatot, eddigi életem során! Nekem nagyon rondának tűnik, a legtöbb hülye kis srácnak tök idióta módon is áll a szakáll, na mindegy, divat…)

 

Az utcán mászkálva találkoztunk cseh apa-lánya párossal is. :)

De nem csak velük. Láttunk sok olyan embert akikkel találkoztunk a hegyekben.

 Klotyónk: leöblíthető tartályos, de guggolós wc. :)

28.-án végre elmentünk a Világbéke Sztupához is, a tó túlpartján lévő dombtetőre.

Valahogy megint egy nehéz utat találtunk, vagy legalábbis nekünk annak tűnt.

Körbe sétáltuk tó déli csücskét, majd a domb aljában kanyarogva követtük az utat, mígnem egy kapuhoz érve el nem kezdtünk felmászni rá. Erdőn át ment az út egyre feljebb. Meleg is volt, napon meg aztán végképp.

Felérve a dombtetőre, kicsit még menni kellett másik domb tetejére, s ott is voltunk!

Nagyon szép kilátás volt onnan!

De sajnos az Annapurna, Machapuchare és a többi hófedte hegytető pont felhők mögé rejtőzött… :(

 

• 
• 
• 

Ja ezt nem értem (meg elvileg büntetik is az ilyet, nem?), hogy miért jó pózolós selfie-ket lőni Buddhákkal, vagy más szent szobrokkal. (Taj Mahalnál muszlimok pózoltak, vagy eljátszották, hogy imádkoznak a mecsetnél... lehet a nagy vallásos apukának-nagyszülőknek megy a kép, hogy bizonyítsa kicsi fiuk mennyire vallásos?)

Lefelé már úton jöttünk, mert nem ugyanarra mentünk, hanem kerültünk kicsit, hogy eljussunk Devi vízeséséhez is.

• 
• 
• 

Elsőnek viszont a Gupteshwor Mahadev barlanghoz mentünk, ami egy piaci utca mélyén rejtezett.

Kifizettük a nevetséges 30 rúpiás belépőket, és lementünk a spirálisan lefelé kanyargó úton a szent hindu barlangba. Nagyon szépen faragott isteni figurák voltak az út mentén, amúgy is szép épületeket építettek köré. Igaz, minden betonból volt fent.

A barlangban meglepően nem csak nedves, de meleg is, fullasztóan párás meleg volt! Lementünk a szentséghez (asszem templom volt írva, de igazából csak egy szent szobor volt, minden jelképpel és áldozásokkal-áldozatokkal kicsicsázva és körbeépítve díszített fémráccsal), majd felfelé majd meghaltunk. Konkrétan fulladva értem ki a barlangból. Normális levegőn egyből minden okés lett.

 

• 
• 
• 

A barlangtól nem messze, kb az utca túloldalán volt Devi vízesése, ahol szintén valami nevetséges összeget kifizetve lehetett belépni. Szép park volt építve, s egy kis patakból hatalmas, mennydörgő, a föld alatt eltűnő, de előtte még kanyont kivájó vízesés lett! Gyönyörű volt, még ha sok mindent nem is lehetett látni (fényképezőnek meg még aztán nem sikerült).

A park túloldalán egy elkerített részben felfigyeltünk rá, hogy sok figura álldogál.

Általában férfi-nő páros, szerintem ez is betonból (imádják itt ezt az anyagot), kifestve mindenféle népi ruhákba.

Az a tipikus figura volt, hogy mögé tudtál állni, fejeddel a nyak fölé emelkedve, s szemből lefotóztatni magad, mintha te neked lenne ilyen ruhád-tested.

 

• 
• 

Mindkét este olyan jó éttermet találtunk vacsizni, hogy ejha!

Elsőnek egy nagyon stílusosba ültünk be (az érdekes, hogy kívülről nem is látszott, hogy milyen jól néz ki belülről), ahol íves falépcsőn másztál fel emeletre, s nagyon szépen ívelt erkélyre ültél fel. Koktélt ittunk és jól bekajáltunk. Sajnos annyira nem volt jó, de drága volt minden! :)

 

Utolsó esténken Pokharában beültünk abba az étterembe, aminek pékségében minden reggel vettünk kaját, a Black and White Organic Caffé Restaurant-ba.

Mézes-mustáros Steak-et ettem, és rettenetesen finom volt!

És „Szárnyak az égben” koktélt ittunk hozzá. :)

Nagyon jó kis hely, csak ajánlani tudom! ;)

Ja aznap délután megvettük másnapra a buszjegyet fővárosba. A Greenline busztársaság irodájába mentünk, ahol végül is egy olcsóbb járatra vettünk jegyeket. Az is 1000 rúpia volt. Igaz ez nem is állt meg mindenhol! És elvileg klíma is volt rajta (be is kapcsolták valamikor).

Pokhara szép kis nyugis, de mégis egyedi világával belopta magát a szívembe.

Felkerült a kedvenc városaim listájára.

 

Az egyetlen problémám még mindig a tömegközlekedés… ezek az utak…

Már értem, miért használnak sokan repülőt… :)

11. nap (okt. 23.)

Muktinath – Jomsom

 

Korán reggel ébredtünk és elindultunk Jomsom felé, Lubra falván át, ami arról híres, hogy elvileg asszem az egyetlen teljesen Bön vallású falú az Annapurna körtúrán (valami ilyesmi volt LonelyPlanetben).

Előző este gondolkodtunk rajta, hogy maradjunk-e még egy napot pihenni itt, végül is ezernyi látnivaló van Muktinathban és a környékén is, meg rohadt fáradtak is voltunk az 1000 méter fel, 1600 méter lefelé úttól előző nap.

Végül abban egyeztünk meg, hogy elmegyünk Jomsomba meglátjuk van-e ATM ott, s ha igen, akkor folytatjuk túrát, ha nem, akkor irány onnan Pokhara.

Igazából szerintem már itt egyetértettünk abban, hogy nem fogjuk legyalogolni az előre eltervezett utat, Tatopániig, 5 nap helyett kevesebbet megyünk.

Végülis Marpháig akartunk eljutni, pénzkivétel után, mert mindenki azt írta, mondta, hogy azt érdemes megnézni, és sokkal jobb, mint Jomsom (ami igaz is!).

Viszont azt senki sem mondta-írta, hogy milyen szar az út Lubrán át! De előre szaladtam.

 

A falu végén lévő hotelben volt szauna. Emlékszem láttam is térképen, hogy Muktinathban van valahol, de nem kerestem, pedig mennyire szeretem! Na mindegy, legközelebb, meg másoknak! Menjenek a falu végéig, s ott egyik hotelre ki van írva, hogy egyetlen 3000 méter fölötti szauna a világon, vagy mi! ;)

 

Dombokról láthattuk, ahogy a buszok, dzsipek kerülgetik egymást lenti utakon, de azért ez a munkagép mindig útban volt! Kíváncsi voltam, hogyan oldják meg, hát így. :)

Muktinath-ot elhagyva elmentünk a dzsip-busz stand mellett (innen már lehet Jomsomba, vagy akár Pokharáig is utazni ezekkel), meg öszvér karaván mellett is, és megint a hegyekben voltunk.

Kietlen, sivatagos táj, hegyi füvekkel és apró bokorszerűségekkel.

Olyan hideg volt éjjel, hogy árnyékban sokáig deres-fagyott volt minden növény.

Sőt egyik kis erecske (amit kereszteztünk), oldalain a fűre volt fagyva a víz, mint jégcsapok.

 

Az út egy darabig egyenletesen emelkedett szépen, majd hirtelen átcsapott meredekbe. De nem aggódtunk, hiszen LonelyPlanet szerint csak 150m-t emelkedünk egész nap (szerintem kicsit elszálltak ott a számokkal), és 1190m-t ereszkedünk.

Hát nehéz volt feljutni a dombra, de nagyon jó kilátás nyílt róla.

És már itt felfelé el is kezdődött az a kb 30-40cm széles út, ami mellett megint jó mély szakadék van, igaz domboldal, szal lehet, hogy végül is meg lehet állítani az esést füvekkel-szúrós kis bokrokkal, vagy csak legurul az ember. Az ilyen ösvényeket, inkább kecske-utaknak mondanám, mint embereknek!

Hogy a francba tudnak ezeken közlekedni? És akkor ez csak egy pár méteres szakasz volt!

 

Dombra felérve, végig láthattuk a Muktinath környéki völgyet és a hegyoldalt is, ahonnan előző nap leereszkedtünk életünk kockáztatásával. :)

Utoljára láthattuk azt a részt, ahonnann jöttünk előző nap. A középen lévő fehér csúcstól balra lévő dombon jöttünk le Thorong La-tól, ami a két másik hegyhát közé ereszkedik. Lent látható Muktinath települése is.

Az út folytatásában továbbra is kockáztattuk az életünk! :D

 

A dombtetőn mentünk kicsit, kacskaringózva, a szakadék és a domb meredek oldala között egyensúlyozva, míg egy laposabb részre érve láthattuk, ahogy helyiek pár száz kecskét terelnek fel a majdnem függőleges domboldalon, ja és jönnek is mögöttük felfelé ők is!

 

Egy balkanyarral megkezdtük az órákig tartó cikk-cakkos ereszkedést lefelé, az igencsak meredek innenső domboldalon is Lubra falu felé!

Nagyon ijesztő volt, kb egész nap pánikban, és talpunk-térdünk fájdalmán át gyalogoltunk, egy idő után idegesen egymással is kiabálva a fáradtság-pánik-fájdalom kombója miatt.

 

Viszont rengeteg természeti szépséggel körülvéve, csodákat látva!

Láttunk valamilyen hatalmas, világos fejű madarat is magasan, kecsesen fölöttünk elsuhanni.

A magas hegyek között sasok és keselyűk köröztek.

Kecskék és jakok mászkáltak itt-ott.

A dombtetőn jó nagy lapos fejű gyíkot is láttunk (amolyan gekkó szerűségnek is elment).

A bokrok és füvek között rengeteg apró kis kék, lila, sárga virágocska nyitotta derűsen szirmait a napsugaraknak.

Szöcskék rezzentek szét lépteink elől, némelyik ujjnyi hosszú kékes szárnyakkal sokáig csapkodva, métereket repülve.

Sok-sok időszakos forrást is láttunk, némelyik már teljesen kiszáradva, viszont a környéke valamilyen ásványi sókkal rászáradva, fehér, piros, vagy zöld és sárga színekben.

 

Az ösvény a sok-sok pánikos cikk-cakk után levitt egy kb 100-150 m széles patakmederbe, eléggé nyakatekert és egy végső szívbillenytű megállítós úton.

Egy hatalmas kötélhídhoz vezetve, ami átívelt a széles patakmedren, s a túlsó oldalon láthattuk, hogy ott meg levezet a mederbe.

Igazából a vicc, hogy egy maximum 2-2,5 méter széles patak futott a túl oldalhoz közel, de a hegyoldalak úgy ki voltak koptatva, mintha valami brutálisan erős, hatalmas hegyi folyó zúdulgatna ott le folyamatosan!

Láttam előtte is embereket lent menni a mederben, meg ki is fundáltuk, hogy biztos a híd keresztezése nélkül is le lehet jutni, elmenni faluig.

És igen, megtaláltuk a keskeny, 5-6m hosszú kis csapást, ahol le lehetett slappolni mederfenékre. Azt is tettük, viszont gondba kerültünk túl oldalon.

• 
• 
• 

Ugyanis lehet patak nem túl széles, de nagyon heves folyású és a kövek benne eléggé csuszamlósnak tűntek. Szóval jó ideig keresgéltünk valami olyan pontot, ahol átkelhettünk anélkül, hogy elsodortatnánk magunkat, mert ugyebár ösvény túl oldalán folytatódott…

Lefelé a patakfolyásnak találtunk is pár fából összekötözve, hevenyészett kis palló szerűséget, amin átkeltünk, majd végre megint az ösvényen voltunk.

Amúgy fura volt a széles, jobbára kiszáradt mederben sétálni, mert az amolyan megszáradt iszapszerűségbe, kisebb-nagyobb kövek voltak ékelődve, viszont a por annyira durván keménnyé állt össze, mint beton!

 

Nemsokára elértünk a faluhoz, legalábbis emberi részre, mert láttunk egy hapsit ruhát mosni forrásból, s ruhákat (mint ahogy Malawiban is láttuk, de már itt, Nepálban is) bokrokra rakva száradni.

Ott megint valami kecskeösvényen kicsit felmenni, olyan 20m-rel meder fölé, s nemsokára meg is érkeztünk Lubra kis falvába. Kifigyeltünk egy kis éttermet, oda bementünk leülni pihenni, inni egy Sprite-ot.

 

• 
• 
• 

Nem mélyedtünk el a falu kultúrájában, de már kinézetre is eléggé különleges volt!

Itt találkoztunk egy az egyben azzal az építkezési struktúrával, hogy minden ház, a másiktól függött, arra, azon, vagy abban támaszkodva álltak. Nagyon fura élmény volt keresztül menni falun, egyik helyen még a házak alatt-között lévő alagúton is kellett átvágni, ami fagerendákkal volt megtámasztva felülről. Ami azt tekintve, hogy itt általában minden kőből épült, kicsit aggasztó volt, de kalandos is! :)

 

• 
• 
• 

És itt kezdődött másik rossz kecskeút: a faluból kiérve az ösvény egyre magasabbra kapaszkodott a kanyon oldalában, hiszen a partfal is egyre jobban alá volt töredezve-omolva. A pánik megint vasmarokkal szorongatott minket, de a jelek ott voltak a falakon. Pár kanyarban sziklaomlás mosta le az utat az alant lévő patakmederbe, de át lehetett ott is menni, hiszen a helyi kecske-emberek már letaposták.

Amikor egyszer csak elmentünk a kanyon túloldalával összekötő kötélhíd mellett, s megint egyre feljebb kellett mászni a félig leomlott, vékony kis ösvényen; kiborult a bili.

És csak nekiálltunk (igazából csak én, de jobb többesszámban beszélni) hisztérikusan kiabálni, meg majdhogy nem levágni a táskát a szakadékba. Végül Kristyna elhatározta, hogy visszamegyünk faluba, valahol csak-csak le lehet jutni mederbe, hiszen láttunk embereket odalent közlekedni.

Szóval visszakövettük nyomainkat, s csakhamar megint Lubrában voltunk, ahol gyorsan meg is találtuk az utat lefelé, pallók átvezettek patakon, a már dzsippel, lovakkal és lábakkal letaposott útra, ami a széles patakmederben kanyargott a kanyonnal együtt.

 

Eddigre már talpunk mindenhol fájt, K.-nak térdei is. A meder természetesen tele volt kövekkel, szóval nem volt egy leányálom ez az út sem, de ez legalább egyenletesen lejtett, s nem folyamatosan egyre magasabbra vitt, veszélyesen keskenyen, egy szakadék szélén!

 

• 
• 
• 

Ja még Muktinathban ki volt írva, hogy mennyi idő eljutni eddig, de persze nekünk megint 1-1.5 órával tovább tartott.

Kanyonból is kb 1 óra alatt jutottunk ki a széles Khali-gandaki medencébe.

 

Ekkor megértettük, miért is írta minden útikönyv, hogy rettenetesen szeles egy hely.

Már messziről láttuk, ahogy délről északi irányba fújta a nagy porfelhőket, löketszerűen, minden pár percben a szél!

Sok-sok motoros és dzsipes rohangált fel alá, néha egy-egy busz, teherautó is.

A kanyon vége felé már mi is elkezdtük kapni képünkbe a homokos szelet, szóval gyorsan megállva, felvettük szél-eső dzsekieinket, napszemüveget és folytattuk utat, meghajlott háttal.

 

A Khali-gandaki elvileg reggel még oké, viszont késő délelőtt nekiáll fújni a szél délről, s estig egyre erősödve nyomja. S mivel minden ki van száradva (ez is egy széles folyómeder, viszont ide több patak ömlik össze, szal néhol eléggé széles folyóvá válik), hatalmas porviharokat is kavar az erős szél minden elhaladó jármű után.

 

Motorosok folyamatosan mentek fel-le. Sokan megálltak fotózkodni, selfieztek száguldozva, ja és nem ám aszfaltos, vagy betonos az út, hanem csak simán, a sok-sok kerék által ledolgozott folyami kövekből áll!

 

Itt a szembe széllel küzdve, a motorosok, buszok elől ugrálva, szemünket folyamatosan a földre irányítva harcoltuk utunkat levert hadként cammogva a város felé.

 

Ja mert, útikönyv szerint a Jomsom körülötti részen lehet találni azokat a fekete kövekben lévő fosszíliákat, amik a szegény tengeri állatok maradványai, akik amikor az indiai kontinens nekicsapódott az eurázsiainak, akkor a Himalájával együtt fel lett nyomva több ezer méterbe. Oké, kicsit lassabb volt a folyamat, de valami hasonló. :D

És én akartam találni magamnak egyet, nem venni. Ohhó! Mert ugyebár rengeteg árus árulgatta őket útszélén, mindenhol Muktinathban, Jomsomban és akár még Pokharában és Katmanduban is, de én magamnak akartam találni, s nem venni!

Hát végül is valami tengeri féregnek, vagy növénynek a megkövesedett maradványát találtam aznap.

Másnap meg valami kisebbet is. Utóbbit meg is tartottam.

 

Egy idő után az út felemelkedett a folyó meder fölé, a domboldalból kivájt, pár méterrel medence fölött kanyargó poros úttá vált.

Végül beértünk a poros, szeles, amolyan semmilyen Jomsomba, ami eléggé hosszú falunak tűnt inkább, semmint városnak. Reptérrel. És katonai barakkal.

Repcsi Pokharába elvileg negyed órát vesz igénybe, s 90 USD-be kerül.

Rengeteg hotel volt repülőtér mellett, környékén.

Végül város végén, kb utolsó három háznál találtunk is olyan hotelt, ahol volt hely és általunk megfizethető is (többi tele volt vagy túl drága a napi keretünknek).

 

• 
• 
• 

Volt egy ilyen kiírás kis fahídnál, ahol kereszteztük a folyót, hogy egyszerre csak ennyi-meg annyi ember menjen át rajta, meg motor vagy ló, mert ez egy öreg, régi híd, s nem bír el többet. :)

Ja meg ATM-et is találtunk. Szóval végre volt elég pénzünk is! :)

Marpha másik napra maradt, mert már jottnyi erőnk sem volt, és már sötétedett is, mikor odaértünk.

 

Kérdeztük van-e kaja, mondták maguknak Dhal Bhatot főznek, mondtuk nekünk is jöhet, mennyi, 500, kicsit drága de oké.

Majd vártunk étkezdében. Egy óra múlva kérdezték, hogy akkor akarunk e kaját.

Kicsit kiakadtunk, és inkább lemondtuk, kisétáltunk és sokkal olcsóbbért megkajáltunk (kettőnknek nem került 500-ba) másik étteremben.

 

A házban az első emeleten kaptunk egy … eléggé rózsaszín szobát (falak, ágynemű, csempe fürdőben… minden!). Furcsaság még, hogy a lépcsőház melletti sarokban, a plafon alá fellógatott farudakról lógtak lefelé a szárított (vagy épp száradó) húscafatok. :)

Pár szobával arrébb lévő szobában buddhista szerzetes lakott, vagy mittudomén, de nagyon be volt rendezve, és ajtó előtt is a 8 szerencse szimbólumos függöny lógott. Este és reggel is dobszólót és csengettyűket hallgathattunk.

De folyosóról ráláthattunk reptér kifutópályájára. ;)

• 
• 
• 

 

 

12-13. nap (okt. 24-25.):

Jomsom – Marpha

 

Muktinath környékén is már több volt a tehén, mint jak, de itt már csak ilyen kis szőrös tehenek, bocik voltak mindenhol. :)

Ilyen, amikor egy busz elmegy melletted az úton...

Kicsit később, mint általában, 8 óra után elindultunk Marphába.

Végülis kb 1,5 órát vett igénybe az út, s azért már ilyenkor is fújdogált a szél, még ha nem is olyan erősen, mint tegnap Jomsom előtt.

Repülők landoltak-szálltak fel minden negyed órában, egész délelőtt. Napokban még sokszor figyelgettük őket.

• 
• 
• 

Az „autótúton” kanyarogtunk fel-le a folyó mellett egy darabon, majd le mellé, aztán egyszer-kétszer még magasabbra, patakokon át.

Némelyik patakon csak nagy farönkök voltak átvetve, felső felüket laposra csiszolva. Egyik helyen láttuk is, hogy egyik oldalon be is volt szakadva, ott dzsipek és buszok nagy ívben kerültek, gondolom valami gázlóhoz, vagy másik hidacskához.

 

• 
• 

Pataknál végre láthattuk, hogyan készítik ezt a fémhálós kőkupac kockát.

Marpha falva tényleg jobban megéri, mint Jomsom!

Szép kis falu a C alakban begörbülő hegyoldalba építve, felfelé.

Itt is hasonló régi, király stílusban: egyik épület másik tetejéről indul. Néhol házak olyan közel vannak, hogy öklöm alig férne be közéjük, egyikről másik tetejére lehetne ugrálni-lépni.

Mert ugyebár mindegyiknek lapos teteje van, rajta terasszal, fákat, kukoricát, ruhákat szárítani.

 

• 
• 
• 
• 

Találtunk egy pofás kis hotelt, jó szobával, ki is vettük. Míg a takarításra vártunk ittunk egy almalét, helyi, frissen facsart almából.

Ja mert falu mellett, a nagy C formát kitöltve, meg folyó felé, szép alma és barack lugasok vannak! ;)

Szóval itt mindent lehet enni-inni almával-almából. Almás pite, palacsinta (nem ízlett, igaz máshol kóstoltam még. Belesütik almadarabokat palacsintába.), cider, alma brandy…

 

Itt is jak steaket rendeltünk vacsira, de nem volt olyan jó.

Másik asztalnál 4 fiatal német ült. Szerintem épphogy csak 18 múltak… Egyik srácról öcsém jutott eszembe, és hogy mennyire másabb, hogy nyugatabbra mennyire egyszerűbb vagy másabb a pénzügyi helyzet.

 

A falu egyébként nem olyan nagy szám, vagy csak mi voltunk túlságosan kifáradva már a túrázástól és nem vándoroltunk messzebbre. Pár száz ház összenőve, főutcácskában lerakott lapos nagy kövek alatt fut egy patak-ér és gondolom a szennyvíz is, szépen beborítva. A főutca tele van tibeti-nepáli kézműves boltokkal, amik a jakszőrből készült ruháktól elkezdve az összes buddhista cuccon át minden hagyományos dolgot árulnak, ami az ilyen nepáli-tibeti kultúra mániásnak, mint én szemének-szájának ingere! :)

 

• 
• 
• 
• 

Ez a házörző kakas az egyik kedvencem volt ott! :)
A képen, ahol imamalmok vezetnek fel a lépcső mellett, arra felfelé van a kolostor.Meg a kecske koncolás is brutál volt az utca szélén...

Sok felé nem jártunk, csak körbe néztünk kicsit főutcán, boltokban.

 

Másnap:

Kicsit jobban körbejártunk, vettünk nekem jól lealkudva csengőt és vajra-t (legalábbis remélem jól jöttünk ki belőle, 3000körül).

Mikor jöttünk vissza, mondtuk, hogy maradnánk még egy éjjelt, erre mondják, hogy nem lehet, mert már ki lett adva minden szoba, miénk is! Mert hogy nagy csoport érkezik majd és előre kivették.

Na nagyszerű.

Előtte mostunk ki, tetőn lévő kötelekre teregettünk, persze szél levitte őket, mármint leestek tetőre, ahol tiszta por minden, szal fekete cuccok… elképzelhetitek… Ki kellett mosnom őket megint.

 

Átmentünk másik hotelbe, ahol olcsóbbért, és jobb szobát is kaptunk! :)

Folyó túl oldalán lévő havas csúcsokra nézett az ablak!

 

• 
• 
• 

Aznap el is határoztuk, hogy igazából ennyi túrázás elég volt nekünk most egy időre. Valahogyan elegünk lett, kifáradtunk. Végülis nem is igazán edzettünk rá, meg kell hagyni, lusta disznók voltunk Skóciában…

Szóval Tatopániig tartó plusz 3-4 napos túra lefújva, és inkább lebuszozunk másnap Pokharába.

Viszont hotel tulaj kiscsaj mondta, hogy érdemes lenne akkor buszjegyet venni, a falu végén lévő buszjegy standnál, mert elfogynak a jegyek. El is mentünk, zárva volt. Mellette lévő italboltban kérdeztük, mondták, hogy zárva.

Visszamentünk még egy-kétszer aznap, végül feladtuk, majd veszünk buszon.

 

Délután felmentünk helyi kolostorba is, ha már nyitva van!

Tök fura volt, hogy ennyire nyitott a kolostor, oké nem mindenhova lehetett menni, de akkor is beültünk gompa lépcsőihez, miután körüljártunk, s néztük, ahogy pár szerzetes festeget gyertyákat, kis gyerek szerzetesekkel együtt. Ja mikor bementünk gompába gyorsan utánunk jött egyik kis srác, gondolom megfigyelni, hogy mindent rendben teszünk-e, nem lopunk-rongálunk.

Mikor mentünk kifelé, hallottuk valamilyen sivító hangot, és láttuk szerzetes gyerkőcök rötyögnek nagyon, egyikük lufiból engedte ki a levegőt, gumi száját széthúzva. Emlékszem mi is játszottunk ezzel.

Aranyosak voltak. :)

 

• 
• 
• 
• 
• 
• 

14. nap (október 26):

Utolsó nap, vagy akár utolsó utáni, befejező napnak is mondhatnám, hiszen végül is nem túráztunk már, csak lebuszoztunk Pokharáig.

 A tyúkszállító ember. Előző nap láttam a ketrecekben tyúkokat szállítani.

Reggel 6-ra kimentünk buszmegállóba. És vártunk… olyan 7 körül jött is a sok ember, meg a buszok is elkezdtek szállingózni.

Kiderült a helyi italboltban lehetett venni jegyeket! De addigra már elfogytam, összes aznapra szóló!!!

Ki is akadtunk, mondtuk is az ürgének, hogy bezzeg tegnap azt mondta, a jegy eladás zárva van, mellette!

De próbált megnyugtatni minket, hogy megpróbál nekünk mára jegyet szerezni. És igaz is, sokat lógott mobilján, de szerintem ő volt az egyetlen is, aki szervezte az egészet, lehetett látni, hogy folyamatosan rohangál, mobilozik, buszokkal dumál, embereket kalauzol egyik-másik buszhoz.

Szerintem kicsit túl volt hajszolva.

Nem csak mi voltunk jegy nélkül, több külföldi is jött szerencsét próbálni, egy csoport olasz megpróbált teherautóra is felkéredzkedni, végül szerintem dzsipben egyeztek meg (egy dzsipet bérelni 20000rúpiába kerül, ami eloszlik az összes utas között).

Végül buszjegyes ürge mondta, hogy 1600-ért van jegy, fejenként. Kiakadtunk, mondván Besi Saharba, kezdő pontba csak 500 volt! De végül megvettük, mert már nagyon elegünk volt és aznap menni akartunk városba vissza!

• 
• 
• 

(Képeket nem lőttem nagyon buszútról, videókat igen...)

9 körül jött is a busz.

Utolsó helyeket, busz legvégében elfoglaltuk. Kövi faluban máris megálltunk vagy 20percre, míg csomagokat kötöztek fel tetőre.

Majd elindult a zötykölődés.

Előtte én 8 óra utat hallottam, de mint kiderült az csak Beni-ig (egyik nagyváros, ahova legtöbb busz megy, majd ott váltasz Pokharáig másikra), összesen 12 órát mentünk!

És brutális volt! Legyen elég ennyi!

 

Ugyan már, miért is olvasnátok, ha csak ennyit írnék?

Meg azért mégiscsak 12 óra seggverős, halálra rémüldözős, fosatós utazás volt!

 

Másfél óra után megálltunk reggeli szünetre.

De már addig is, meg azután is olyan helyeken mentünk, hogy szerintem a busz fele folyamatosan imádkozott, hogy megmaradjunk az utakon, s ne a szakadékban végezzük.

Arra a következtetésre jutottam, hogy azért ennyi ember hindu errefelé, mert ide, az ilyen utakra több száz isten kell, hogy imádkozz folyamatosan az életedért!

Sokszor úgy meg is borult a busz, hogy kb 45fokos szögben állt.

Nem csodálom, hogy egyszer várnunk is kellett vagy fél órát, hosszú busz-teherautó-dzsip sorban, mert egyik busz valahol előttünk felborult!

 

Egyébként gyönyörű tájakon mentünk!

Hatalmas hegyek mindkét oldalt!

Nyugaton (jobbra) Dhaulagiri, Keleten (balra, a szakadék túloldalán) meg Annapurna és ilyenek.

Körülöttünk előbb kopár hegyek, majd fenyő és lombhullató erdők, később meg fojtogató dzsungel.

Vízesések csomó helyen, sokszor úton keresztülfolyva, fél utat elmosva.

Sok helyen földcsuszamlás vitte el a fél utat.

Pár újabbnál munkások pakolták a köveket arrébb láthatósági mellényben.

 

Amikor a nagyon ijesztő részeknél voltunk, egy idő után a fiatal lányok és srácok nekiálltak énekelni, s sokan a buszon csatlakoztak hozzájuk.

Jó pofa volt! :)

Azért egy idő után elhallgattak.

 

Egyik ACA ellenőrző pontnál jegy-pénzgyűjtő ürge (természetesen középen lévő részt is feltöltötték emberekkel, még ha csak sámlikra, szivacsra is ültek, vagy álltak) elkérte engedélyünket és levitte pecsételtetni.

Tatopáninál megálltunk ebédszünetre.

 

Végül 8 óra után délután fél 5-kor keresztül mentünk Benin, s utána már nyomokban aszfaltút is volt!

Nem mindig, s sokszor nem is hosszan, de volt!

Marpha 2680m-en, Tatopáni viszont már csak 1190-en van.

S folyamatosan haladtunk lefelé, viszont Beni után elkezdtünk megint hegyek között kacskaringózni az esti homályban, mígnem végül 1600 méterre is felmentünk.

Tök sötétben még megálltunk valahol vacsi szünetre.

Majd végül valamikor este 9 után meg is érkeztünk Pokharába!

 

Most másik oldalon állt meg busz, de azért odataláltunk tóparti részhez, ahol megkerestük előző szállásunkat, ami sajnálatos módon teli volt.

De mellette lévőben kaptunk üres szobát, földszinten, s valami víz egész éjjel csöpögött odakint tetőn, de azért okés volt.

Úgyis csak egy éjszakára szólt.

Másnap kerestünk másikat.

 

Közeli étteremben (ami szintén hotel tulajáé volt) megkajáltunk és elbeszélgettünk egy argentin sráccal.

Ő már körbeutazta Európa nagyvárosait (mi fővárosainkat is), és most megy majd Indiába egy kis túrázás után.

Sörét látva mondtam neki, hogy nem igazán lehet alkoholt kapni odaát, mire kicsit aggódni kezdett.

Mondta, hogy tuti élvezni fogjuk majd Dél-Kelet Ázsiát! Ő most éppen onnan jött ide.

 

Szóval ennyi volt a mi nagy kalandunk az Annapurna Körtúrán!

Lehetett volna hosszabb is, vagy akár rövidebb.

Hiszen sokan jó darabig felvitetik magukat dzsippel, s Jomsomban már ülnek is fel repülőre, vagy valami.

Ezek után lehet legközelebb mi is inkább kiperkáljuk a 90 dolcsit, de ez a busz út egy halál volt!

Még a helyik is sokszor sikoltoztak, amikor megborult a busz a szakadék felé!

 

Mert végül is azt elhatároztuk, hogy még egyszer tuti eljövünk ide, Annapurnára, de akkor kisebb pakkal, vagy lent hagyjuk nem kellő cuccokat egyik hotelben! (mint ahogy felajánlotta hoteles, de akár sokan mondták is, olvastuk is, hogy lehet ilyet is!)

Jó lenne jövőre, és jó lenne másokkal együtt! :)

 

Gyönyörű természet, hatalmas, fennkölt hósipkás hegyek, dzsungelben mész az első pár nap, s onnan fel az összes hegyi éghajlati mikroklímán át 5416m-re, majd le megint.

Egyébként Tatopáni azért is lett volna végpontja túránknak, mert útána a Poon-dombra felmászni 1700m-es emelkedővel járt volna! No meg Tatopániban van meleg vizes forrás! (amúgy út során jó pár helyen is van, fel vannak tüntetve térképen, de útikönyvekben is!)

Nagyon nehéznek tűnhet, de akár még gyakorlatlan túrázó is meg tudja tenni! (egy kis gyakorlás után tuti.) :)

 

És akkor ezzel véget is értek hegyi kalandjaink - egy időre biztos, de ki tudja! Azért Dél-Kelet Ázsiában is vannak nagy hegyek!

Szóval most egy időre visszavagyunk a szociális-városi dzsungelekben. :)

 

 

Vazzeee! Egyik tök fontos dolgot kihagytam!

Manangban az ACA irodában kint volt egy papír, hogy milyen nemzetből hányan látogatták meg az Annapurna körtúrát! Nagyon sok német, francia, orosz, és izraeli van köztük vezetőként! (utóbbi kettő nekem nagyon meglepő volt!) De az is furcsa, hogy miért ilyen sok német jön ide? Oké, amcsik és angolok is… meg egyéb gazdagabb országok, de magyarból alig jött ide valaki, s mint kiderült egyik ismerősöm volt kétszer is az adott időben. :)