Az utóbbi pár napot Nepál fővárosában, Katmanduban töltöttük, kicsit megízlelve azt is (a felfedezni szót akartam használni, de egy 2,5milliós várost nem igazán lehet felfedezni már csak a kiterjedése miatt sem pár nap alatt!). :)

Október 29-én reggel kibattyogtunk turista buszállomásra, s megkerestük buszunkat, ami a Reeds névre hallgatott.

Előbb érkeztünk, de így legalább tudtunk venni pár nyam-nyamot.

Kicsit aggódtunk, mikor buszos ürge csak berakta nagy tatyijainkat busz aljába, hátul, de végül láttuk, hogy a többiek táskájai miatt a mieink bekerültek a sarokba, a legaljára, szóval senki sem fogja kilopni őket. De ahogy eddig észre vettem nem is történtek ilyenek, hiába is olvastam útikönyvekben.

Elvileg internet is volt buszon, néha nagy ritkán még működött is, szóval végül is kb egész nap képeket próbáltam feltöltögetni Instagramra.

Pokharát elhagyva a busz belépett a felhők-köd világába, s pár órát abban utaztunk.

Mikor felszállt végre, akkor dzsungellel borított hegyoldalakat láttunk, s amíg a laposabb völgyek tartottak, rízsföldeket. Olyan furán is hordták össze a levágott szárakat, gondolom szalmának vagy valami.

Buszból észrevettük, hogy legtöbb kutya abból a narancssárga virágból (marigold) fűzött virágkoszorút viselt nyakában, s homlokukra piros festék lett festve.

Tudtam, hogy elkezdődött a diwali, de nem értettem pontosan mi, hogyan is megy.

Rá-google-ztam, s jól elolvastam a dolgot.

Nepálban kicsit másabb a diwali (másoktól hallottam-olvastam, hogy nem olyan brutál, mint Indibában szokás), itt máshogy is hívják.

Elvileg Tihar fesztivál, de ezt sehol sem hallottam. Katmanduban mindenki deepawalinak mondta.

Első nap elvileg a varjak-hollók napja, második kutyáké, harmadik teheneké. Ekkor ezeknek az állatoknak raknak ki válogatott csemegéket, s kedveskedve, szentként bánnak velük.

A negyedikre wikipédia azt írja, hogy mindenhol máshogy ünneplik.

Ötödik nap a fiú és lánytestvérek napja.

Mi a fővárosban igazából azt láttuk, hogy fiatal kölykök kis 6-7 fős csoportokban járnak, és be-be mennek éttermekbe-boltokba és hangszerekkel (sokszor saját kézzel gyártott) kísérve énekelnek, pénzt gyűjtve.

Tulajok sokszor hagyják őket, s fizetnek is nekik, akárcsak némelyik vásárló is.

De kölykök életkora a kb 6 évestől a tizenévesig variál, s simán este 9 után is mászkáltak mindenhol.

Néhol lányok táncoltak általuk hurcolt hangszóróból szóló zenére, hagyományos, szép ruhákban. Tök aranyos volt, amikor a majdnem felnőtt lány táncolt a csak tipegő kis picúrral (4-6 éves)! :)

Minden épületet fel is díszítettek lámpasorokkal, meg virágfüzérekkel ajtók fölött.

Utolsó 2 napban, esténként még ki is raktak mandalákat a földre (erre volt a sok színes festék por, amit láttuk, hogy mindenhol árulnak, s először csak gondolkodtunk nagyon hogy mire is jó az?!), s narancssárga festékkel behúztak egy utat az épületbe, gyertyákkal is kirakva.

Sokszor még odabent is felrajzoltak egy másik mandalát, vagy swasztikát raktak ki virágokból.

Néhol meg óriási mandalát is kiraktak az utcán, sokszor felállított kordonnal körbevéve, őrrel is figyelve! Általában Lakshmi istennőt rajzolták középre (lásd képen), de néhol másik mintákat is. Valahol nagy rézüst volt vízzel feltöltve, virágokkal telehintve a teteje!

Nagyon szép volt, na!

Örültem, hogy azért ezt is megértük ott!

Mégha sokszor idegesítő is volt, hogy gyerekéneklést lehetett hallani mindenhonnan, meg petárdákat-tüzijátékokat sokáig éjjel.

Lényeges dolgokat igazából nem tettünk ott, bejártuk a Thamel városrészt, amit az utazók városrészének hívnak (jóhogy, minden a turistáknak és a turistákról szól!). Meglestünk ezernyi csodás dolgokat áruló boltokat (valahogy mindkettőnket ez a kultúra vonz leginkább, érdekes!). :)

Vettünk pár újabb ruhát (nekem kb 4 pólót, végre egy füstölő tartó kis bronzelefántot is – amit már Marphaban kinéztem, de drágállottam ott – legközelebb nem fogom! Ott türkiz és más kövek is voltak benne, s nem volt drága!).

Egyik délután kb 2 órán át szenvedtem, hogy felvarrjam jól a kis országzászlókat, erre mikor összecsomagoltunk indulásra, kiderült, hogy magyar zászló pont a táska tető alá került… szal reptéren lebontottam, majd felvarrom valamikor a tetejére! ;)

30.-án azért elsétáltunk a híres Durbar térre, amit a múlt évi földrengés eléggé leépített… egy csomó nevezetesség kb csak téglák halma, még mindig. Másoknál nagy táblák hírdetik, hogy melyik ország (német, japán…stb) segíti a pénzzel az újjáépítést!

Igazából itt is valami 1000rúpiás belépőt kellett volna fizetni, de simán fel-le sétáltunk anélkül, hogy bárki is megállított volna. Igaz kerültük is a jegyes bódét.

Meglestük élő istennő, a Kumari házát is, ahol a szegény kislány, akit kiválasztanak istennőnek, az első vérzéséig, vagy komolyabb balesetig a kislány testében ölt testet, s azután a kislány nem hagyhatja el a templomot, lába sem érintheti a talajt, míg az istennő el nem hagyja a testét… Fura szokás, de érdekes. Minden évben egyszer egy meseszép hintón körbe utazza a várost.

Rengeteg árus uralgat ott mindent! De mindent, amit Nepálban meg lehet kapni! A fő téren rengeteg galamb volt a melegben mindenhol alvó kutyák között. Rájöttünk, mert mindenhol árulnak körben búzát, vagy valamilyen gabona magokat, amiket hívők aztán szerteszórnak a téren.

Volt egy szerencsés borjú is a szentség mellett, amit mindenki simogatott, etetett. Nagyon aranyos volt! :)

Aztán körbesétáltunk még vagy 1,5-szer, szemügyre véve jobban a teret, a meg a körülötte lévő dolgokat.

Végül hazafelé még jól körbejártuk az ünneplés miatt színes szalagokkal, zászlócskákkal és virágfüzérekkel feldíszített utcácskákat, amik tele voltak árusokkal.

Egy tetőétteremben megint steak-et ettem, igaz nem volt olyan jó… Asszem inkább feladom most már ezzel. Majd EU-ban eszem megint ilyeneket. ;) Viszont a kilátás nagyon szép volt! Magas épületről lévén szó, jól körbe lehetett nézni a város fölött.

Mindenféle babokat, magokat, tésztákat lehet kapni itt.

Szárított halak.

Vannak ám táblák, mi?

Síva képek, meg egyéb szentségek, de ha megnézitek, a belső sarokban erotikus fürdőruhás néniket is lehet látni... ;)

Október 31-én elmentünk megnézni a Swayambhu sztúpát város nyugati felén.

Na itt kiléptünk végre a Thamelből és volt egy kis rálátásunk az igazi fővárosra.

A sztúpa felé átkeltünk egy folyón, aminek tömény csatorna szaga volt, és mindenféle szemét

úszott benne, vagy már partra volt sodródva.

Az első dombon felkaptatva elhaladtunk egy gompa mellett, s akkor már le is csekkoltuk. Előtte ült két öregasszony, akik gyöngyöket fűztek, egyből pénzt kértek, ahogy kifele jövet a melléjük szegődött szent ember is…

A dombon feljebb haladva mindenhol mala boltok voltak (mala a buddhisták által használt általában 108 szemből álló „imafüzér”. A mantrákat a gyöngyszemek által lehet számon tartani, ahogy sorolja őket az ember…).

Végül csak-csak odaértünk a Swayambhu sztúpa lábához, amit egy hosszú és meredek lépcsősoron lehet elérni a dombtetőn.

Útközben imamalmok, árusok és rengeteg majom mellett haladtunk el.

Sok majom, mint valami filmes híresség, pózolt a fényképezőknek. :)

Valamelyik paraszt műanyag zacsis cukorkát adott majomnak.

"És igen, itt a híres Mr Fehér Mellkas Szőr pózol a kameráknak, legújabb legendás filmje, a Nincs majom banán nélkül premierje után."

Felérve megcsodálhattuk a hatalmas sztúpát, meg a mellette lévő sok egyebet!

Körbejártuk, megforgatva az imamalmokat.

A kilátás csodálatos volt!

Viszont rengeteg majom volt mindenhol!

Az áldozati rizst, virágokat, egyebet lopkodták-ették. Vagy csak fel-alá rohangásztak a téren. Végül valamelyik árus, vagy őr megunta és elkezdte elkergetni őket. A lépcső tetejénél 2 majd 3 elkezdett harcolni valami éktelen ricsajjal, ők is el lettek kergetve. Vicces volt, ahogy tömegesen rohantak lefelé a lépcsőn, korlátokon, stb…

Itt is sok árus volt, akik bronz cuccokat, festményeke, thankákat meg mindent árultak.

Azért még maradt pár majom, akiket megtaláltunk egyik tető alatt, és mint a filmekben egymást kurkászták. Valahogy mindig a BBC által készített vicces állatos film jut eszembe erről a jelenetről.

A lépcsősoron leérve kiderült, hogy (valószínűleg) az egész domb körül sztúpák és kisebb gompák vannak építve, folyamatos imamalom falakkal. Egy darabig elmentünk jobbra (tudom, rossz irány), majd visszafelé, és irány hotel.

Este vettünk-ettünk Kristyna által pomelo gyümölcsként ismert hatalmas narancs-grépfrút szerűséget! Nagyon nagy volt, és miután héját lebontja az ember a gerezdek közötti rétegek is olyan erősek voltak, hogy a húst teljesen ki kellett bontani, fordítani, hogy megehesd. Lédús, és nem annyira savanyú, mint a grépfrút. Nem lett kedvenc. :)

November 1-jén elmentünk a Durbar téren túlra, az igazi Katmandut meglesni.

Előző nap délután jöttünk rá, ahogy keletebbre elsétáltunk a hotelünk utcájában, hogy a főváros nem csak ilyen sikátorszerű utcákból áll (igen Swayambhu felé menet is láttuk, de gondoltuk városközpont…), mint Thamel. Szóval elmentünk felfedezni kicsit többet belőle.

Az utcák mondhatni kihaltak voltak, a legtöbb bolt-étterem be volt zárva, s ki volt írva, hogy deepawali miatt csak délután, vagy este nyitnak csak ki. Hiszen a newari újév van ám!

 Találtunk egy eldugott kis téren egy nagyobb sztúpát is, körülötte mindenhol buddhista cuccokat árultak. Talán ekkor is vettem a két kis faliszőnyegemet is? (egyiken a 8 szerencsés jel van, másikon az OM MANI PADME HUM mantra).

Mondtam már, hogy itt csomó helyen nem lehet bagózni utcán? Ott a tábla. ;)

Elértünk Dharahara (Bhimsem toronyként is ismert) toronyig, aminek csak a talapzata állt, lévén a 2015-ös földrengésben a 61m-es, pár száz éves épület ledőlt. Elvileg fel lesz építve újra, legalábbis körbe van falazva. Kisétáltunk amolyan főútra is, s azon mentünk északnak jódarabig.

Itt láttunk mobil wc-t is: egy kocsin volt az.

Elmentünk kórház és az elnöki palota mellett is. Ahol, amikor fotókat lőttem hallottam furi hangot, s átnézve a sugárút túloldalára láttam, hogy katonai őrbódéból a katona NEM-et integet nekem a palota fotózására… Mik vannak!

Thamel közepén elmentünk egy olasz étterembe, s végül bolognait rendeltünk. Hát majdnem vissza küldtem! Egy az egyben konzerv szósz volt (szerintem még hús sem volt benne, csak ami a Dr. Oetkerben van…) a spagettin. Legalábbis nyitás után fél órával csak-csak nincs nekik készen 5 perc alatt két adaggal! Asszem ezt is feladhatjuk: igazi bolognait jobb magunknak készíteni! Még két szomszédot hívnának át, hogy végignyalják ujjaikat az én főztöm után, az tuti! (s ezt minden nagyképűsködés nélkül mondom. Én nagyon finomat tudok főzni!) ;)

2.-án becsekkoltunk online repcsire reggel, majd jött a csavar: neten másik időpontot mutatott nekünk, és csak egyik jegyet kaptuk meg emailban!

Azért elmentünk kinyomtatni jegyeket, stb.

Szóval megkerestük és van a Malindo Air-nek irodája Katmanduban, szóval napi terv, hogy elmegyünk Boudhanathba ugrott, majd talán legközelebbi látogatáskor. Úgyis eldöntöttük, hogy jövőre is jönni akarunk Nepálba. ;)

Főutcán végigbaktatva már előző nap észrevettük, hogy tele van minden aggatva nepáli és indiai zászlókkal. Végül nem bírtuk már és megkérdeztünk valakit: azért van ez, mert ma délben jön az indiai elnök vagy ki látogatóba, s ezen a főutcán fog végigmenni.

Irodában mondták nekünk, hogy ne aggódjunk, hiszen jegyet így is úgy is reptéren kapunk majd, és az elnök látogatása miatt lett délután 3:30-ról este 9:30-ra tolva indulásunk.

Visszafelé 3-szor húzott el mellettünk elnöki konvoj. Vagy csak két dublőrrel és az igazi elnökkel találkoztunk… Mindegy, 3-szor lett „selfie-nk az elnökkel”. :D

Visszafelé bementünk egy könyvboltba, ahol nyelvek szerint volt pakolva polcokra: német, olasz, francia, orosz, angol…

De egyik oldalon mangák borították a falat! Sajnos mind olyan régi volt, hogy nemigazán találtam egyet sem, amit megvettem volna, pedig micsoda kincsgyűjtemény lehetett volna! ;) És elmondani azt is, hogy Nepálból vannak… Lol :D

Még délelőtt körbementünk, keresgéltünk helyet, ahova eladományozhatjuk nem kellő túracuccainkat. Igazából Pokharában már el akartuk intézni ezt, de nem jutottunk odáig. Ismerős szerint hegyekben lett volna legjobb, de most már mindegy. Eredetileg eladni akartam őket, végül az újabb ruhákra való elcserélésben reménykedtem (igen, ez is lehetséges, egy fajta alkudozás: van-e valami cuccod otthonról, amit elcserélnél, amivel lejjebb vinnéd árat).

Végül beleegyeztem abba is, ha egyáltalán meg tudunk szabadulni tőlük, olyan embereknek adva, akiknek szükségük is van rá! Ez azért kikötés volt, hiszen nem akartuk boltnak adni, ahonnan újra eladják, még ha olcsóbban is! Inkább menjen ajándékként hordároknak, árváknak, stb…

Egyik utazási irodában (ahol kinyomtattuk jegyeink, vízum papírokat is, amiket közben megkaptunk ímélben. Vízum igénylési lapokat és meghívó leveleket.) végül tulaj mondta, hogy régebben hordár volt, most ügyvéd és utazási szervező is. De gyűjt adományokat is, amiket a földrengésben károsodottaknak ad, ruhákat hordároknak, árváknak, stb…

Facebook-on is felvette velünk a kapcsolatot, hogy majd küld képeket, ahogy odaadja majd valakiknek a ruhákat. Végül túrabotjaimat is odaadtam, mondván csak-csak nem fogunk már annyit túrázni sok cuccal, hogy kelljen! (egész eddigi életemben is kibírtam nélkülük! Igaz hasznosak voltak na! Még ruhát is lehet rajtuk szárítani, ha az ember jól beékeli őket szobában a két fal, fal-oszlop közé, stb...)

Este egy puccosabb bárba mentünk kajálni, legalábbis nagyon stílusos volt a hely! Itt is volt székre és szivacsokra ülős rész is! Mi utóbbit választottuk. Egy-egy St. Miguel sörrel, ettünk kaját. Amiben vicces, hogy husi nagy volt, de szinte semmi köret! Azért elég volt. :)

November 3-án ugyebár elhagytuk Katmandut és Nepált, de azért ezt is ide foglalnám, hiszen a nap nagy részét azért az országban töltöttük és mégiscsak ez nepáli kalandjaink lezárása, nem? :)

Reggel mindent összepakolva, szobát párszor leellenőrizve, kicsekkoltunk hotelből és elmentünk ebédelni (reggelinek is mondhatjuk a déli első kaját?) abba a nepáli étterembe ahol már kétszer ettünk.

Utána még körbejártuk párszor a környéket, hogy találjunk magunknak abból a jó kis nepáli teából, amit ittunk sok helyen. Végül kiderült, hogy kb tök mindegy melyik tejes-teát visszük, vagy nepáli teát, akár masala teát, mert elvileg kb ugyanazok…

Elvittük az összekészített ruhákat, s leadtuk abban az utazási irodában, ahol megbeszéltük. Végül odaadtam túrabotjaimat is.

Fogtunk… hagytuk magunkat elfogatni egy taxissal. Hotelben mondták, hogy nem kéne 500-nál többe kerülni reptérig az utazásnak, végül 450-re sikerült lealkudni. (erről jut eszembe egyik nap, már nem is tudom mit vettünk és alkudoztunk szokás szerint, amikor árus a nekem Brian életéből ismert szöveggel jött, hogy „Meg akartok ölni?” az egyik árra, amit mondtunk. Vicces volt. Ja amúgy simán engedett.) :)

Reptérre kiérve különös rendszer fogadott. Odakint ki van írva monitorokra, melyik gép indul, honnan, de nem mennek be az emberek az ellenőrzésen, amíg közel nem ér az idő… Így mi is kerestünk egy helyet, végül a repülőtársaságok irodaépületében ültünk le és vártuk, hogy 4-kor kinyisson a Malindo Air iroda. Miért is? Ja mert láttuk, hogy eredeti jegyünk szerinti 3:30-kor igeni megy repülő Kuala Lumpurba! 4-kor végül bekerültünk, ahol le se bagóztak egy darabig, majd félvállról biztosítottak, hogy ja, gépünk 9 után megy, oké ez…

Utána bementünk reptérre. Külön bejára van nepáliaknak és külföldieknek.

Átvilágítás-motozás, majd bemehetsz és várhatsz a check-inre. Alig van pár pad, és wc sem olyan jó, boltból se sok, meg információ sehol…

Oké, mi feltaláltuk magunkat és befoglaltunk két széket gyorsan, de mit vár az ember egy fejlődő országtól? Malawi azért szerintem rosszabb volt!

6:30-kor megnyílt a check-in, ahol persze mi sorunk volt a leglassabb, kb fél óra volt az 10-15 ember, aki előttünk volt. Aztán felmehettünk felső emeletre, ahol ki kellett tölteni kilépési vízum papírt, egy kapun áthaladva ki lettünk pecsételve országból, majd az egyik legröhejesebb biztonsági ellenőrzés jött!

Pecsét után látom, hogy kb egy olyan 100-200 méteres sor áll ott. Előrementem megnézni mi a stájx, kiderült: csomagátvilágítás, szokásos dobozba pakol cucc, átmegy röntgenen, ember meg fémdetektoron, utána meg tapizás. Volt női sor (kb 10m) és férfisor (a jóóóval hosszabb!).

Mondtam Kristynának hogy mehet rövidsorba én meg visszamentem a még kb 20m-rel hosszabbá vált sor végére…

Olyan fél óra múlva végül átirányították (vagy legalábbis rakat külföldi férfi átment) a gyorsasági (VIP, biznisz osztályúak) sorába, ahol hamarabb sorra kerültünk.

Utána beértünk végre a várótérbe, ahol különböző termek voltak, ablakokkal körülvéve, ahonnan látni lehetett, ahogy a repcsik beállnak az ablaktól pár méterre szembe és az emberek a kapukon keresztül fel-le rohangálnak rajtuk.

Ja még nem említettem, de itt legtöbb váró helyiségben vannak konnektorok a falakon, hogy tölteni tudd mobilod, stb… Már Indiában is láttuk vasútállomásokon, de most már több ázsiai reptéren is.

Sőt Katmandu Thribhuwan Reptéren még mobiltöltő állomások is voltak, ahonnan a szélén különböző mobilokhoz (iPhone, Blackberry, Samsung, stb) tartozó töltők lógnak kifelé. Sajnos majdnem össze csatlakozója le volt szakítva barbár módon…

Előző napokban kiderült, hogy az Ncell-es SIM kártyánkról kb potom összegekért lehet hívni Európát, szóval így mielőtt elhagytuk az országot megpróbáltuk lebeszélni… hát sok embert felhívtunk, 10-20 percekre, de még mindig maradt rajta, mikor hívtak beszállni minket a gépre.

Mit ne mondjak, Malindo Air megéri a pénzt! Mégha kicsi is volt repcsi, volt nagy lábrész! Volt személyes monitora mindenkinek filmekkel, repülési adatokkal, miegymás!

Elvileg wifi is volt gépen, de nem próbáltuk, nem is érdekelt nagyon. Egy gyerekes családdal elcseréltük a biznisz osztály utáni első sorban lévő helyeinket.

3270km várt ránk…

Sokan kérdezték, miért ilyen cikk-cakkban repültünk Vietnamba.

A válasz, mert ez volt az olcsóbb!

Katmanduból az egyetlen olcsóbb, amit találtunk! Így is majd annyiba került a jegyünk, mint a Budapest-Moszkva-Delhi!

Ha meg egyenesbe vesszük (Katmandu-Hanoi), akkor kb a kétszeresébe fájt volna!!!

Így most Katmanduból először leszálltunk Malajziába, Kuala Lumpurba, majd onnan másnap reggel mentünk Vietnamba, Hanoiba.

Akkor esett le, hogyha nem változtatják meg indulási időnket, akkor tök jó kilátásunk lehetett volna a Himalájára! Így viszont csak sötétség… Fel-leszálláskor láttuk a sok várost alattunk pislákolni. Amúgy is valami jó kis viharba keveredtünk Andamán-tenger felett, a gép rázkódott ezerrel, sokan megijedtek. Azért nekem fura, hogy 10-11000 méteren milyen széllökések vannak?

Ja jegyben benne volt kaja-pia és egy feladott poggyász is.

Kaja nem volt rossz, végül sikerült elérnem, hogy kapjak még egyszer, még ha csak vega kaját is. :)

(csak rá kell kérdezni, hogy kaphatsz-e még egyszer, ha marad. Valaki úgyis mindig nem akar enni!) ;)

Stewardessek szépek voltak, nagyon szép egyenruhákban.

Hajnali 2-kor landoltunk nepáli idő szerint, ami 4-et jelentett kb helyi időben.

A KLIA (Kuala Lumpur International Airport) reptér hatalmas! Mondjuk az egyik legnagyobb Ázsiában! (ha nem a legnagyobb!)

És ingyen gyorsvonat visz át egyik terminálról a másikra a reptéren át, a repcsik között, alatti alagútban!

Nagyon király!

A C terminál kör alakban megy és a közepén dzsungel-kert van, ami akkor éppen zárva volt felújítás miatt!

Sajnos repcsin nem nagyon sikerült aludni. Kerestünk egy jó helyet reptéren, ott leültünk, feküdtünk. Én gépeltem még pokharai blogbejegyzést onnan, Kristyna meg aludt kb egy órát. Akkor egy orosz gép érkezett, tele korosodó, kopasz orosz üzletemberrel (szerintem) és folyamatosan dumáltak mindenhonnan.

Utána felálltunk és körbejártunk mindenfelé, hogy ne aludjunk el.

Nagyon nehéz volt ébren maradni!

Végül csak eljött a reggel fél 8, amikor átmehettünk megint egy fémdetektoros vizsgálaton és elkezdtünk besorjázni gépbe, ami fél 9-kor indult.

Ja ugyebár Malajzia többségében muszlim ország, és tök fura volt látni, hogy a női reptéri dolgozók folyamatosan amolyan fejfedő kendőben mászkáltak, viszont szép ruhájuk volt nekik is, stílusos.

No meg láttunk rendőr, vagy biztonsági-határőr nőket is: a kendő fölött hordtak kemény kalapot…

A Kuala Lumpur – Hanoi járaton is kaptunk kaját, s mint éhes vadak vetettük magunkat rá, hiszen nem akartunk a dollárt váltani arra, hogy együnk reptéren, drágáért, kajánk meg csak pár keksz volt.

Most ablak mellett ültünk és jó kilátásom volt Vietnamra, mert tenger fölötti részen folyamatosan fehér felhőkben repültünk. Végül nem sikerült elaludni egyikőnknek sem.