Jaipur

Hol is tartottam?

Na ugye?

Még mindig ülünk a vonaton, amikor elkezdem ezt írni, oké Kristyna az alszik, meg az emberek nagy része is. Kb negyed óránként egy ürge végigmegy a vagonon/vagonokon „chai” (tea) felkiáltásokkal, s egyik kezében lóg egy nagy termosz, másikban poharak. Még nem vettem, de tegnap előtt már kóstoltam Delhiben, nem olyan rossz. Csak tejjel van és édes is. Furi na. :)

Most meg egy nasis hapsi jött, tőle vettem egy chipset, mert már éhes vagyok.

Na és akkor most csapjunk a lecsóba!

Szeptember 28.; a nagy reggel! A mindent eldöntő ütközet hajnala. Csak vicc. :)

Reggel 7-kor akartunk kelni, de végül később sikerült. Igaz vagy 4-szer felébredtünk éjszaka, mert valakik mindig üvöltve „beszélgettek” a folyóson.

Így is már dög meleg volt odakint. Otthagytuk cuccaink nagy részét hostelban, és elindultunk az este látott erődhöz, ami elvileg csak pár perc gyaloglás, hiszen csak fél km…

Oké, talán kicsit messzebb volt, de az még nem nagy szám.

Elhaladtunk sok-sok érdekes ember, állat, épület és miegymás mellett, míg a bejárathoz értünk.

Láttunk teheneket testközelből, igaz nem féltünk már úgy tőlük, mint angliában, hiszen itt láthatjuk, hogy kocsik húznak el mellettük állatira dudálva, s le se szarják. Majmok lopkodták a kaját itt-ott. Árusok árultak mindent (na ez hasonlít Malawira, itt is nagyon menő a mindenfajta italpor, amit persze a helyiek víz nélkül borítanak a szájba.), kajákat is.

Megláttuk miért vonultak tegnap az úton az elefántosok. Az erődökhöz elefántháton is fel lehet vitetni magad. Mióta láttam pár videót, hogy hogyan is „tanítják be” őket emberek szállítására (brutálisan véres verések sorozatán át törik meg e magasztos lények akaratát), egyikünk sem volt nagyon oda azért, hogy elefántolva jussunk fel a hegyre. Így hát nyakunkba kaptuk a lábunkat és felcaplattunk. Ez úgy harmincakárhány fokban nem is olyan poén!

Viszont akkor még alig voltak turisták! Még így is azért korán voltunk ott, jegyiroda nyitása előtt 5-10 perccel.

Na és akkor itt fogadott minket az, amit Péter barátunk mesélt: helyieknek kb 100 rúpia a belépő, külföldieknek 500. És akkor ez csak az alap, csak az Amber Palace-ba (Borostyán Palota). Diákként csak 100 lett volna, szóval lehet meg kéne próbálnunk csinálni valami diákkártyát, majd lamináltatni. ;) Ki tudja itt, hogy másik országokban hogy, s mint néz az ki. Nem? :D Erre azért majd szeretnék ötleteket, hogy van-e valaki, aki próbálta…

Nem mintha nem tudnánk kifizetni, csak ahol lehet spórolnánk.

Amber Palace. Szép volt, na! :)

Egyik biztonsági őr önjelölt útikalauzunknak állt, és ahogy előre is sejtettük, amikor elküldtük, akkor kérte az ő kis pénzét. Oké azzal jött, hogy egy húszas cseh koronát akart velünk felváltatni. Adtunk neki 40 rúpiát?

Lényegében sok mindent nem mutatott, csak, hogy „jó fotóhely”.

A palota szép volt, sárgás kőből építették már kb 1000 éve. Sok rádzsa élt itt, s tovább is bővítették, csinosították. De a mai napig az uralkodó család kezében lévő palota az még tovább, magasabban van fent a hegyen, s oda másik jegy kell.

A külső falakon a galambok mellett, kis zöld papagájokra is felfigyeltünk! :)

A bejárat előtti udvaron majmok ugráltak a tér fáin, meg alatta gyepálták egymást.

A palotából nagyon jó kilátás nyílt a körben álló hegyekre és az alant elterülő tavacskára.

Először jól körbe jártuk az egészet, megnézve a bástyákat, falakat, szobákat, fürdőket, s az alacsony falú folyósokon ellazultunk a hűsítő szelekben! A kilátás szép volt, viszont a belső kert, a kis szökőkúttal: gyönyörű! És akkor ott volt mellette a tükörterem, vagy mi is. Ez elvileg a rádzsák egyik fogadó helyisége volt. A lényeg, hogy több száz kicsi tükrökből minták vannak kirakva a falakon, mellettük színes üvegekkel is! Nagyon jól nézett ki!

Lefelé már láttunk ezernyi elefánton dülöngélő fehér turistákat, s igazából mellettük szlalomozva kellett lemennünk. Meglestük közelebbről a tavat is, ami el volt kerítve, senki sem mosott, fürdött, ivott abban. Sok-sok kicsi és nagy hal úszkált benne.

Visszafelé már találkoztunk kéregetőkkel is. Összeaszott kis öregasszony nyújtogatta felénk a karját, másik 3 kisgyerekkel ült ott, s kisbabájának fején lévő sebet mutogatva kért pénzt (remélem nem ő maga ejtette rajta, hogy az emberek megsajnálják). Nem szoktunk adakozni így, tehát nem tettük most sem. Oké, lehet itt más, mint Malawiban. De szerintünk a szokásos szabályok itt is érvényesek:

Változtatni úgy sem fog az életén pár pénzecske.
Csak megerősíteni fogja abban a hitében, hogy neki az úgy jó, ha kéreget az utcán.

Oké, tudom ez itt India. Szóval könnyen lehet, hogy ezek a fajta emberek a legalsó kaszt tagjai, akik csak így tudnak megélni… de szerintem ők is kaphatnak ilyen-olyan munkákat, HA akarnak!

Visszagyalogoltunk szállásra és összepakoltuk maradék cuccainkat, majd kijelentkeztünk és irány a buszmeg. Azért megkérdeztük a sok helyit, aki ott várakozott, hogy itt megy-e a busz Jaipurba (mert arra már tegnap rájöttünk, hogy ez még nem Jaipur városa, hanem valami kis falu), s hostel tulaj is azt mondta innen mennek, de jobb több lábon állni. Ők is rábólintottak.

A buszozás egy élmény! S mindenkinek javasolnám, hogy próbálja ki, ha itt jár!

Elsőnek pénzügyi szempontból is megéri (hiszen ez csak 10rúpia volt, nem úgy mint tuk-tuk-ok.), másodjára kulturális szempontból is.

Annyira nem volt megtömve, mint Malawiban, hiszen itt busz közepén üres állóhelyek is voltak, csak körben álltak a székek. Mire városba értünk, meg is telt.

Mostmár több tevét is láttunk, meg vízi palotát is (amit később meglestünk közelebbről).

Igazából senki sem beszélt angolul buszon, de végül is pénzgyűjtő kollega felhagyott a szívózással, egy idő után (talán nem tetszett neki, hogy csak 20rúpiát fizettünk a városközpontig tartó utazásig).

Városban leszálltunk, majd elindultunk sétálva, hogy majd csak találunk valami jó szállást… Hát jah, meg a kis boci bajszát!

Amit te egy városnak gondolsz, az semmi az itteni, indiai városokhoz képest!

Rengeteg ember, tehenek mindenhol, néhol majmok, kecskék. Autók, tuk-tukok, riksák, buszok…

Boltok, üzletek, éttermek, nyilvános vizeldék férfiaknak (ja csak hátat fordítanak az utcának, aztán már folyik is a „biznisz”), s minden durva össze-visszaságában.

Végül miután már vagy 2-3 órája caplattunk a fullasztó hőségben, a poros, mocskos, hangos utcákban, végül megláttunk egy utazási irodát és bementünk segítséget kérni.

A legnagyobb segítség, hogy volt netjük!

Isteni egy találmány ez! Mekkora jó dolog!

Nem hiába, már a mi generációnk is nagyon függ tőle!

De hát mekkora egy segítség is!!! Ekkor láttuk be.

Egyből találtunk pár olcsó szállást! Meg azt is megtudtuk, hogy ami a térképen csak pici távolság, az 4-5 km a valóságban!

Szóval végül beadtuk derekunkat az egyik tuk-tukosnak (sokan hellóztak már ránk, meg akartak minket ide-oda vinni), és asszem 150-ért elvitettük magunkat a helyre. Ahol 600 rúpiáért megszálltunk. Ennek is volt ventilátora és klímája is (amit csak jóval később vettünk észre, éjszaka), kis fürdője is. Viszont utóbbinak nem volt se ablaka, sem ventilátora, így a fürdővíz párájával együtt döglesztő meleg volt bent!

Este fürdés után elmentem wc-re, s egyből leizzadtam annyira, hogy vettem még egy fürdőt, de azt már csak hideg vízben (ja mindkét szálláson volt meleg víz is).

Akkor kora délután, amikor megérkeztünk, csak lepakoltunk, majd felmentünk kicsit netre (volt wifi), aztán tetőteraszon étkeztünk egy jót! Itt még drága sem volt a kaja sem! Igaz szerintem olyan helyen voltunk, ahol inkább helyiek fordulnak meg, mint külföldiek.

Kristyna egy indiai thalit én meg egy speciális thalit rendeltünk. Nagyon fincsi volt, főleg a jó meleg chapatival együtt! A joghurtos cucc és a rizs nem ízlett egyedül.

Aztán neten kinézve mit tudunk megnézni, milyen messzire, stb; elindultunk gyalog át a város kaotikus közlekedésén.

Hiába is tankoltunk most már fel a hátizsákokba rakott víztartalékokkal, így is majd meghaltam egy idő után a melegben való sétától, végül elmentünk egy tuk-tukkal a palotához. Aztán ott is nagy árakkal szembesülve inkább lemondtunk róla, ma már láttunk egyet amúgy is! - felkiáltással.

Egyik tuk-tukos viszont felajánlotta, hogy elvisz minket ide-oda, meg vissza asszem 150-ért. Mi mondtuk neki, hogy akkor már szállásunkig vigyen el. Oda nem akart először, csak valami nagy áron, de végül 260-ra alkudta Kristyna.

Elvitt minket a dél körül látott vízi palotához, majd egy elefánt „karámhoz” (jobb szó híján), ahol etették és tartották az elefánikat. Volt ott nekik kényelmes beton alvóka is.

Szegények közelről nagyon fáradtnak, szomorúnak tűntek. Vastag vasláncok tartották ott őket. :(

Emberünk aztán elvitt minket egy textil műhelybe, ahol láthattuk, hogy nyomtatják őket kézileg, maximum 7 természetes színt használva egy anyagon. Az emeleten meg már az elkészült sálakból, szárikból, huzatokból lehetett válogatni, méretre szabatni ruhákat, stb. Végül vettünk két kendőt nekünk (amúgy is kellett már valami, ha megint ennyit akarunk napon gyalogolni, akkor nagyon ajánlott lenne árnyékolni fejünket, ugyebár!).

Következő állomás egy ékszer bolt: nagyon szép karkötők, nyakláncok, gyűrűk, fülbevalók tömkelege volt, de mi ugyebár nem viselünk nagyon ékszert és amúgy se akartunk venni.

Majd egy füstölős, teás, illóolajos bolt jött. (nagyon jó illatokkal! Teák és fűszerek is nagyon érdekesek voltak!)

Aztán bőr cipős, övek, stb.

Festmények.

Mindegyikre az volt a főbb indok, hogy még majd 4 hónap utazás áll előttünk, addig felesleges cipelni dolgokat.

Úgyhogy bocsi, de szuvenírek maximum csak Indonéziából fognak jönni! ;)

És végül irány haza. Félúton átadott minket másik tuktukosnak, mert nem tudta címet, vagy csak nem akart addig menni. Kifizettük, átszámoltuk a dolgokat, végül 250-ért megvolt a mi kis túránk.

Este megfürcsiztünk, majd tetőteraszon bepróbálkoztunk egy-egy üdcsi mellett a nettel, ami nem akart működni. Aztán kiderült, hogy csak egy ember jelentkezhet be egy névvel (név-jelszó ugyanaz volt, s honlapon kellett belépni), így már működött. Úgyhogy elkezdtünk előre tervezni.

Egyik utazásban jóval tapasztaltabb ismerős épp Delhiben volt és beigazolta gyanúnkat, hogy valószínűleg jól át lettünk baszva! (elnézést, verve, át lettünk verve)

Elsőnek elég rosszul esett.

De aztán átgondoltuk a dolgot és teljesen más szempontból kell ezt nézni, különben csak aggódni és idegeskedni fogunk mindenen!

Ez egy jó kis tanulópénz volt! Egy lecke!

Most már idősebbek, felvilágosultabbak vagyunk a dolgokról.

Nem szabad idegeskedni feleslegesen!

Igen, elbasztunk egy rakat pénzt, de hát ez van, friss utazók vagyunk, s jól belesétáltunk a csapdába.

Most már biztos is, hiszen az utolsó vonatjegyünk még nem jött meg, valószínűleg soha nem is fog; no meg kaptam egy emailt a delhii hostelből, hogy „miért nem mentünk?”…

Ez van. Azóta viszont egyre kevesebbet költünk, még ha most éppen India leginkább turisztikai pontjánál, a Taj Mahal mellett is vagyunk. (folytatva az írást már másnap délután, hostelünkből) Mostmár simán tartjuk a napi 2000-es keretet… Oké azért belépők kicsit feljebb pumpálták…

És azt is beláttuk, hogy érdemes néha kihasználni a helyi közlekedést, még ha ez a tuk-tukos pénzrablást is jelenti, hiszen mi európaiak nem erre a hőmérséklet-pára kombinációra születtünk, tehát amíg az ember teste nem alkalmazkodik (ha egyáltalán fog! Remélem azért a tengerparti országokban jobb lesz a helyzet.) addig jobb „taxizgatni”, mint fafejjel gyalogolni mindenfele a hőségben és porban!

Aznapi sofőrünktől (asszem Ali volt a neve) megtudtuk, hogy 5 muszlim imádkozás van naponta. 1 reggel, egy délben és 2 délután és egy este. Csak mert addigra már a 2-at hallottuk délután.

Este a tetőteraszi étteremben még egyet.

Egy darabig ott írtuk a blogokat.

Meg leellenőriztük a vonatjegyeket, hogy igaziak-e. (azok)

Szállásokat néztünk, várostérképeket, meg kis leírásokat töltöttem le wikitravels-ről (nagyon jó kis oldal!), hogy legyen mit olvasgatnunk helyekről, ahova megyünk, tudjunk dolgokat.

No meg azt is meglestük, hogy kinézett szállások vasúttól milyen messzire vannak.

Gyaloglás messzire, vagy tuktuk messzire. :) (utóbbi a 4-5 km-es távolságok)

Majdnem éjfélig szórakoztunk így, majd akkor rájöttem, hogy klíma azért nem müxik, mert nem volt bedugva… Bele operanduszkodtam kábelt a lyukba és láss csodát: Működik! :)

Nem hívnám klímának, csak oldal ventilátornak (már van egy a plafonon), de azért jó volt a kis ablaktalan szobába. Csak ezzel tudtunk elaludni, amúgy túl meleg volt.

Reggel fél 5-kor kelés, összepakolás, fogmosás, majd indulás vasútállomásra.

Ja még nem mondtam, mi?

Hogy ne használjunk annyira műanyag palackokat, meg tudjunk inni olcsóért is, de azért tiszta vizet, még skóciában vettünk (és itt a reklám helye) Sawyer Mini víztisztítókat. Csak rácsavarod palackra, vagy ilyen hátizsákos víztározónak a csövére és már lehet is inni! ;)

S elvileg 100000 gallon, vagy liter vizet lehet vele átszűrni. Nem úgy, mint a LifeStraw-val, ami elvileg 500-ra van méretezve.

Tisztítani is lehet visszafúvásos mosatással.

Akkor vissza az indiai közlekedés csodájához: a vonat!

Nem tudom ki mennyire van tisztában vele, de az indiai vonatrendszerekben több, mint 1.3 millió alkalmazott dolgozik! A legtöbb alkalmazottat foglalkoztató cég a világon! Igaz, nagyon nagy tömeg is használja: 8 milliárd ember utazik vele évente!!!

Van 6-8 osztály is rajta.

A legtöbb az alvó vonat, hiszen olyan nagy távolságokat hidalnak át, hogy jobb éjszaka menni, ahol a 10 órás utakat végig lehet aludni. Most is Jaipur és Agra között 240km van!

Asszem 3 klímás osztály, van mi a 3.-on zötykölődünk most (amikor ezeket a sorokat írom). Ahol 8 fekvőhely van egy kupéban (inkább csak fakknak mondhatnám, hiszen nincs lezárva, csak fal van a kövi rész között, de folyosó keresztül megy rajta). A középső ágyakat fel lehet hajtani, s így ülni is lehet, a szélső két helyen talán kényelmesebb.

De van egy jó kis oldal az összes indiai vonatozási trükkökről, amiket talán mások még hasznosnak találhatnak (http://www.seat61.com).

Hajnali 5-kor, sötétben elindultunk az utcákon át. Kicsit ijesztő volt azért, de csak kóbor tehenekkel és disznókkal találkoztunk, meg pár emberrel. Szerintem egyik mecsetnél álldogált nagyobb csoport férfi.

Csakhamar odaértünk vasútállomásra, fémdetektoron átmenni, táskákat meg röntgenen átküldeni. (ahogy minden vasúti bejáratnál tapasztaltuk eddig, metrókat is beleértve)

Rengeteg ember és közlekedés fogadott minket már odakint, de odabent is. Mindenhol emberek állnak, ülnek, fekszenek, alszanak. Naggyon dúúúrva!

Kis család (apa, anya, két kis gyerek) fekszik földön, mellettük meg pisitócsa… brutál.

Vonatunk csak 10 percet késett, s miután belőttük, hogy hova kell felszállnunk, már minden oké volt.

Ezeket a klímás vagonokat amúgy is inkább a tehetősebb réteg használja, szegényebbek (olcsóbb jegyek) a nem klímás vagonokra vannak betömörülve, mindenhol nyitott ablakokból bámul ki a több száz ember.

Minden vagon be van sorszámozva/osztályozva, s1-től S7-8-ig. Meg ott van B1-B2-B3. Meg még mittudomén. Sok! Mi egy B2-ben vagyunk.