Kicsit megkésve, már Pokharából írom ezt a bejegyzést.
A túra után, de még mindig az Annapurna Körtúra hatása alatt!
Elmondhatom, hogy számomra az egyik legnagyobb kihívás és az egyik legszebb élmény is volt egyben!
Két részre bontom a történetet, az első 5 nappal kezdem, majd a következő részben folytatom, hogyan jutottunk el a hágóig, majd onnan le.
Nehéz volt. De minden perce megérte! ;)

1. nap:

Október 13. Pokhara – Besi Sahar - Bhulbule

Korán reggel keltünk, s 6 után már ott is voltunk buszállomáson. Rengeteg másik külföldi volt még ott. Egy ürge mondta, hogy tőle lehet jegyet venni, szal vettünk 500rúpiért, fejenként.

Egy kis helyinek látszó busz tetejére fel is lett pakolva mindenki nagy zsákja. Mi azért a por ellen és, hogy bele ne turkáljanak ráhúztuk az esővédő burkot (ahogy előtte, mikor Lumbiniből jöttünk, ahogy láttuk, hallottuk másoktól!).

6:30-kor el is indult a busz, igaz csak kb a buszállomás utáni 10 m-ig jutott, ott vártunk másik 15 percet. Elvileg csak egy helyen állt volna meg, de persze majd mindenhol megállt, ahol emberek akartak felszállni az út során. Dugig töltötték itt is a buszt helyiekkel, hogy ne álljanak, hátraadtak amolyan dobszerű kis sámlikat, és arra ültek le, még külföldiek is, akiknek nem jutott szék.

5 órásra mondták utat, de végül 4óra 30 perc alatt Besi Saharba értünk. Néha ijesztően vékony szerpentineken mentünk, az ablakon kinézve láthattuk, ahogy a szakadék a mélyben fortyogó folyóig tart.

Besi Saharban beültünk először egy étterembe kajálni, majd érvényesítettük a túrás papírunkat, és irány az Annapurna körtúra! ;)

Elsőnek egy úton kellett lemenni és egyből szembesülni is egy kis problémával. Egy patak keresztülfolyt úton, tehát le kellett vennünk bakancsokat, hogy át tudjunk kelni. Vicces volt. Főleg, hogy közben meg dzsipek és buszok mentek el mellettünk. Ahogy az egész aznapi úton.

A túl oldalon gyorsan át is próbáltuk rendezni zsákokat, a kistáskákat is rákötöttük a nagyobbakra, hogy csak a hátunkon legyen tatyi.

Az út nem volt nehéz, s hosszú sem, papíron 2 és ¾ óra Bulbuléig.

Igazából szintemelkedő sem volt benne. Dzsungel határolta az utunkat, jó nagy pókokkal. Eléggé ijesztő azért a majd 10cm-es dögök között mászkálni, főleg második napon, amikor egy olyan hídon kellett átkelni, aminek az oldal és tető fémcuccai között dugig volt velük!

Hihetetlen az itteni közlekedés, amikor az egy autónyi kivésett-kirobbantott hegyoldali utakon egymást előzgetik a buszok és dzsippek. Itt még sokan indiai ruhákat hordtak.

Egyszer-kétszer régebbi földcsuszamlás helyein kellett átkelni, ami kicsit ijesztő volt na, még ha azóta valamennyire el is takarították a köveket az útról, sokszor akkor is elég hajmeresztő volt átkelni azon a részen.

Nap közben többször is láttunk amolyan függő kötélhidakat (természetesen fém sodronyból állt, nem kenderkötélből, s talapzatuk mindig jól le is van betonozva), végül egyedül Bhulbulenál kellett átkelnünk egyen, hogy a Marsyangdi folyó túlpartjára érjünk. Nekem és Kristynának is tériszonya van, szal nagyon jó kis párost alkotunk az ilyen hidakon. :)

Már előtte is, de út közben is megfigyeltük, hogy sok helyen hosszú bambuszokból hintákat készítenek, s gyerekek nagy sikongatással játszanak rajtuk.

Ez is annyival jobb, mint India, itt az emberek többsége mosolyog, és valahonnan mindig hallani gurgulázó gyermek nevetést.

A túra a hegyek között kanyarog végig, s alacsonyabb területeken mindenhol rízsföldek vettek körbe bennünket!

Nem gondoltuk volna, hogy már itt találkozni fogunk ilyenekkel, valahogy csak Vietnamban számítottunk rá.

Láttunk fekete rizst is.

Bhulbuléban két szállást is meglestünk és igaza is lett első tulajának, végül is mindegyik ugyanolyan, az árak is, hiszen az Annapurna Területi Megőrző iroda egy szintbe hozta vendégházak nagyon is különböző árait. Szállás pl mindenhol egyforma, kajaárakban térnek el kicsit (valahol egy harmaddal is, mint később kiderült!). De szállás sokkal olcsóbb, így az éttermi árakból tartják fent magukat.

Szobánk kicsi fából készült kis lyuk volt, fa ablakokkal, csúszóajtóval, lyukakkal mindenhol, szóval nem igazán volt magánélet arrafelé. De sok másik helyen is ilyen volt a trópusi éghajlaton.

Alattunk a Marsyangdi folyó zúgására aludtunk el aznap, és még a rá következő pár napban is, hiszen a túraútvonal a folyót követi hosszan felfelé.

Aznap vacsira kipróbáltuk a híres nepáli kaját, a dhal bhat-ot is, ami egyszerűen kb ugyanaz, mint az indiai thali! Csak ennek nem volt olyan jó az íze. Bár lehet, csak ott, helyben nem készítették jól, mindegy, azóta nem ettünk újra.

Ja volt ott egy fiatal francia pár is, akik a 14 hónapos utukat kezdték itt Nepálban, amit elvileg Ázsia-Óceánia körüljárásával töltenek majd… Ejjj… de jó lenne...

2. nap:

(okt.14.) Bhulbule - Syange

Reggel még a folyó mentén haladtunk, majd az út felvitt minket a hegyoldalba, s egyre feljebb, míg Bahundanda falvába nem értünk egy dombon, 1270m-en. Egy tökéletes kilátóhelyen épült étteremben ittunk egy-egy üdcsit, míg a tájat csodáltuk és eldumáltunk a tulajjal.

Amikor megérkeztünk egy idősebb amerikai pár és egy fiatalabb lány volt ott. Ő nekik amolyan UV fénnyel vizet tisztító toll szerűségük volt, s azzal készítettek ivóvizet. 1 litert kb 90másodperc kevergetés során. Azért a mienk szerintem jobb, ez most nem reklám, de mi a Sawyer Mini vízszűrőt használjuk, amivel bárhonnan szerzünk is vizet, csak keresztülszívjuk azt ihatjuk is. Hasonló a Lifestraw-hoz, viszont sokkal kisebb és míg előbbin csak 500 gallon vizet, a Sawyerrel elvileg 100000 gallon vizet lehet átszűrni, mielőtt új kell. Árban majdnem ugyanazok, igaz a Lifestraw segélyezi a világ szegényebb rétegeit ingyenes ivóvízzel. És itt a reklám vége. :D

Vicces pontok is vannak a menüben. :)

(Büdös zokni pár, Véres alsónemű, Átizzadt póló, sáros gatya.)

Tök nő sok helyen a tetőkön.

Út közben elhaladtunk megint sok-sok rizsföld mellett, de kínaiak által épített vízerőmű-gát mellett.

A túraösvény a domboldalakban ugyebár levált az autóútról, így sokkal több régebbi földcsuszamláson is kellett átmásznunk. Autók elől azért elpakolják a sziklákat, kőgörgetegeket, gyalogos úton, a többség csak átmászik rajtuk, vagy kitaposnak újabb ösvényeket a nagy kövek között.

Ja és nem csak rízs, de banánfák is voltak mindenhol! :)

Na és akkor oda is értünk ahhoz a hídhoz, aminek az oldal- és tetőbordái között is tele volt tenyérnyi méretű fekete-sárga pókokkal. Mégha nem is félek pókoktól, azért nem volt jó érzés átmenni ott. De akkor jutott eszembe, hogy Bahundandában, az étteremben találkoztunk egy holland párral is, ahol a lány pókiszonyos volt. Azért kíváncsi voltam, hogyan kelt át a hídon (később is találkozgattunk, némelyik napon, szóval sikerült neki).

Ghermu falujánál találkoztunk először a régi, hagyományos kapuval, ami minden falu elejénél és végénél ott áll. Három kis toronnyal a tetején (fekete, piros, fehér), s általában imamalmokkal a két szélén, amit meg tudsz pörgetni, ahogy áthaladsz rajta.

Tök furán tárolják amúgy a kukoricát és a szalmát is.

Itt is volt már olyan szakasz, ahol a hegyoldalába vájt, nagyon keskeny úton kellett fel-le mászni, néhol még volt valami fal is, de sok helyen az már lezuhant a szakadékba. Eléggé ijesztő volt na!

Láthattuk hogyan megy valamilyen aratás is.

Aznapi utunkat Syange falujában zártuk, miután átkeltünk egy baromi hosszú függőhídon, egyből a mellette lévő szállásra mentünk. El akartunk a jutni a meleg vizes forrásokig, de Kristyna túl fáradt volt tovább gyalogolni. A falu mellett volt egy hatalmas vízesés, de nem néztük meg, amúgy is aznap már sokat láttunk. :) Meg a rá következő napokban szintén.

A szobánk ablakából pont ráláttunk a hídra, így láthattuk, ahogy a gyerekek később felmentek nagy csoportban és elkezdték hintáztatni, nagy sikongatásokkal. Jó móka lehet… Meg sárkányt is próbáltak eregetni róla (ja itt a sárkányeregetés is jó móka, már Indiában is láttuk, hogy sok gyerek ezzel játszott a késő délutánokban).

3. nap

(okt.15.) Syange - Tal

Aznap először megint a hepehupás autóúton kellett kanyarogni magasan a folyó fölött, sokszor vízesések ontották vizüket az útra, s úgy kellett nagyobb köveken átugrabugrálni a túl oldalra.

Aztán az ösvény elkanyarodott az útról és a hegy oldalában kellett felmászni a dzsungelen és mini vízeséseken, patakokon át a meredek hegyoldalon. Nagyon kifárasztó nap volt a sok mászással.

Egyik faluban ahol megálltunk egy Sprite-ra, kisfiúk felállítottak egy asztalt és azon játszottak műanyag korongokkal. Kicsit olyan volt, mint billiárd (szürke és fehér korongok jelképezték a két játékos egységeit, s egy narancssárgával kellett úgy meglökni őket, hogy a sarkokban lévő lyukba essenek).

Láttam kakasharcot is. :)

Aztán persze megint lefelé… ahogy szokás, fel és le… minden nap…

Egy függőhídon való átkelés után brutális emelkedő, néhol még lépcsőszerűség is ki van építve kövekből, aztán megint olyan hegyoldalba vájt utakon kell menni, aminek kb a fele már a 100-200 méterrel alattad hömpölygő folyóban van. Néhol azért kövekkel, mint téglákkal alá volt dúcolva az út, de szerintem ritkán volt több, mint egy méter széles…

A völgy másik oldalát határoló hegyen láthattuk a sziklába vájt úton száguldozó dzsippeket.

Néha találkoztunk szembe jövő túrázókkal is, akik az Annapurna kört a másik irányból teszik meg. (miután már láttam, milyen is az a másik oldal, minden tiszteletem az övék)

Sokszor találkozunk igazán öreg emberekkel is. Ami először furcsa volt Egyesült Királyságban is, de úgy néz ki, Magyarországon kívül azért több öreg tartja magát formában.

Még egy brutális mászás következett, ahol megálltunk egy teázóban megint csak egy-egy kólára, majd utunkat folytatva egy porter (hordár. Bár igazából a magyar köztudatban sherpának hívják őket, még ha az a szó egy népcsoportot jelöl is, nem egy munkát!) csapattal előzgettük egymást.

Azért vicces, amikor mi a 15 kilós zsákjainkkal jobban haladunk, mint azok az emberek, akiken csak egy kis táska van, vagy még az sem, mert a hordárjaik cipelik a cuccokat. (és igen, még akkor is, ha tök egyszerűen követhető az útvonal, sok ember bérel túravezetőt és hordárokat is)

Egy régi nagy kapun keresztül haladva Manang tartományba értünk, s a kiszélesedett köves folyóágy mellett meg is pillanthattuk aznapi célunkat, Tal falvát, 1700 méteren.

Ott végül kicsit drágábbért, de kivettünk egy olyan szobát, aminek volt fürdő-wc-je is.

Elvileg volt meleg víz, ami nagyon meglepően fagyasztóan hideg volt!

Amúgy nem igazán vannak Nepálban sem és Indiában sem meleg vizes fürdők, ami a trópusi éghajlaton még nem is igazán zavaró, hiszen ott a víz nem is igazán hideg, meg amúgy is meleg van, de a hegyekben… brrr….

Lepakolás, ruhamosás és egy baromi hideg zuhany után körbesétáltunk.

Az úton tovább haladva, elhaladtunk egy imamalmos fal mellett (ez után már sok helyen vannak ilyenek, ahogy mani-falak is, ahol a mantrákat belevésték kövekbe, s azokból nagy kupacokat emeltek).

A folyóparton fiúk egy csoportja körbevett egy srácot, mint a parton álló ausztrál ürgétől megtudtuk a szegény kölyök leesett a partfalról, s jól beütötte magát. De az ürge csak röhögött rajta, és a többi srác sem tűnt túl aggódónak. Aztán jött egy felnőtt, elvileg a doktor. (a szája vérzett, és eléggé dülöngölős volt a járása, de megmosdatták folyóban, aztán vissza faluba)

Mi meg folytattuk utunkat a falu után lévő két hatalmas vízeséshez. A nagyobbhoz egy ijesztően meredek lépcsőn fel is lehetett menni.

Ja Taltól kezdve reggelente már pulcsiban indultunk, s csak azután vettük le, ha már napsugarak elértek-felmelegítettek minket.

Mondtam már, hogy ekkor volt telihold is?

4. nap

(okt. 16.) Tal – Koto

Szóval reggel 1700m-ről indultunk, még ha karórám folyamatosan kevesebbet is mutatott 90m-rel (egész túra során, minél magasabbra mentünk annál nagyobb volt a különbség).

Először a folyót követtük, s 3 kutya mellénk is szegődött a faluból, a kb 1km-re lévő következő pár házig, ahol lementek a folyópartra játszani.

Szerintem még nem említettem, de mióta beléptünk Manang tartományba többször is láttunk utunk végéig (Mustang tartományban is) a kommunista (Maoista) pártra való szavazási felhívást, falfirkákat, pártirodákat, vagy miket… Azért kemény, hogy alig pár éve voltak eléggé durva zavargások emiatt Nepálban. Mi csak a feliratokat, sarló-kalapácsot láttuk sok helyre felfestve pirossal.

A túraútvonal még egy darabon a Marsyangdi folyó jobb oldalán kanyargott, pár vízesés mellett is elmenve. És itt végre láthattunk majmokat, amiket útikönyv szerint már asszem első nap alatt kellett volna! Aranyos kis szürke testük és fekete pofijuk volt, gyorsan felmásztak, elbújtak a felsőbb sziklák között növő bambuszok közt.

Egy 62m-es kötélhídon kereszteztük a folyót, s jó darabon a kocsiúton haladtunk.

Egyre feljebb és feljebb a folyó szintje fölé. A nap is hamarosan előbukkant.

Ez is valami csoda itt a hegyek között kígyózó vékonyka kis völgyekben, ahogy a nap sugarai szépen fokozatosan esnek be az egyik oldalon, s a másik íve fölött sugarakra esnek szét.

Végül megint a folyótól nem messze ment az út.

Egyik falunál át kellett volna menni másik oldalra, de láttuk térképen, hogy nemsokára visszacsatlakozik a kocsiútra az ösvény, szal maradtunk ezen.

Egész nap felfelé kanyarogtunk, én meg 1985 körül elkezdtem lőni a fotókat az órámmal (aztán láttuk csak Bagarchapban, hogy igazából 140 m-el kevesebbet mutat…).

Dharapaniban volt egy ACA (Annapurna megőrzési terület) iroda, ahol pecsételtetni kellett engedélyünket. Ahogy az út során néha-néha kell.

Itt találkoztunk olyan kedves (valamilyen brutál himalájai verziójával) csalánnal is, aminek a levelek tetején is van tüskéje, tehát jól összebökdösött, ahogy leültem mellé pihenni.

Ja meg itt találkoztunk az első cseh csapattal is (mondjuk ők másik túrára mentek, fel magas, havas hegyekbe).

Danaqueben (2200m) megálltunk egy üdcsire (amit időközben leszorítottunk maximum napi 1-re… mert asszonyka szerint nem egészséges literszámra magamba dönteni a Sprite-ot) ajándékba kaptunk a tibeti nénikétől két almát is. Nagyon fincsi volt! ;)

Aztán jött a brutális emelkedő: 400m!!!

Úgy döntöttünk követjük kocsi utat, kevésbé tűnt nehéznek (hiszen nem lehet olyan meredek, mint gyalogos ösvény). De egy idő után mi is ösvényre váltottunk. Először viszont halálra féltük magunkat, a magasan a kivájt sziklák között kanyargó víz-mosott, omladékos, földcsuszamlásos szar úton! Ja egy hatalmas vízesés is majdhogynem az útra ontotta terhét! (viszont gyönyörű volt!)

Ahogy elhagytuk a kocsiutat, saras trópusi és magashegyi (fenyő, juhar, makk) fák között folytattuk utunk. Míg egy kötélhídon át nem kellett kelnünk (szerintem erről töltöttem fel videót facebookra), és végre elértük Timang (2630m) falvát.

Yak Curry-s rizsem vacsira. (valami nagyon száraz-rágós volt a hús benne...) Meg a masala teám. ;)

Chame-ba akartunk először menni, de annyira kifáradtunk a napi emelkedőktől, hogy végül Kotoig jutottunk csak.

5. nap:

(okt. 17)

Koto – Upper Pisang

Falon óvszer doboz.

Ma napon már gyönyörországban túráztunk! Legalábbis nekem kedvencem a Pisang és Muktinath közötti rész!

Korán indultunk, de falu közepén ACA check point, és többedmagunkkal odaérve, vagy fél órát kellett várni.

Itt mentünk először keresztül amolyan sztúpa szerűség alatt (mint valami kapu, s plafonon és oldalakon is belül tele van szép festményekkel), akár a helyi falvak kanijai.

Mai utunkon sok-sok külföldivel kerülgettük, előzgettük egymást a fenyőerdők között.

Egy részen a függőleges sziklafalból út lett kirobbantva, s magasan folyó fölött kellett menni, ijesztő volt, na. :)

Itt találkozott Kristyna másik cseh párral, apa-lánya kombóval. Lány Svájcban él, és Annapurna után összeházasodik egy chilei sráccal. 7 nyelvet beszél. (csak pár infó,amit megtudtam akkor)

Nap közben elhaladtunk nagy kerítéssel körbevett almafarmok mellett, s egy pihenő teaháznál mindent árultak almával. Almáspitét, almalét, másik sütiket, italokat, almákat. Vettünk párat, fincsi volt.

Ahogy kikanyarogta az út magát a sziklavájatból, egy olyan hatalmas sima szikla mellett mentünk el, mintha egy asztal lett volna az oldalára borítva, úgy állt meredeken a folyó kanyarulatában, pár kilométeres hosszban és ki tudja hány száz méter magasan! Drasztikus, de magasztos volt!

Egy hídon való átkelés után inkább ösvényt követtük, nem utat, ami cikk-cakkban emelkedett fel a fenyőerdőben. Valahol félúton jó pár árus kipakolta portékáit. Nasi és üdcsi között volt sok-sok tibeti-nepáli csecsebecse is.

Dhukure Pokhari után (3060m) olyan kiszélesedett völgybe jutottunk, ami minket teljes mértékben az amerikai Sziklás-hegységben játszódó filmekre emlékeztetett. Csak pár ranch hiányzott onnan, s teljes lett volna a kép! ;)

Az út itt két felé ágazott, mi Upper Pisang felé (felső Pisang, van alsó is, de útikönyvünk és wikitravel is azt írta sokkal jobban megéri felfelé kanyarodni a kilátás miatt) mentünk tovább.

Itt kezdődött el az a magashegyi fenoménom, hogy hiába is vannak tele a hegyek patakokkal, folyókkal, vízesésekkel, és felhőkkel, teljesen, tökre ki volt száradva minden! Majdhogynem sivatag stílusban, még ha sok volt a bokor és fenyő is.

Itt épült olyan por réteg a cipőnkre, ami azóta sem jött le. (gatyáról sikerült lemosni)

Egy farmon megláttuk életünk első jakját is! Nagyon jópofa állatok! És finom a húsuk is! :)

Aztán csak kanyarogtunk és kanyarogtunk felfelé a domboldalakon, mígnem eljutottunk Upper Pisang falváig (3310m).

Pár sráccal együtt felfedeztük helyet. Első szállás drága volt, de aztán a srácok csoportokra oszlottak és mindegyikük megkérdezett egy-egy helyet, mi meg vártunk válaszra. :)

Ilyen volt a látkép szobánk ablakából.

Ez volt az étkezőben lévő kis buddhista szentély. Sok helyen egymás mellett van a Dalai Láma és Karmapa fotói.

Végül a Hotel Tukuchebe mentünk, mert ott fejenként 100 ha ott is eszünk.

Meleg (langyos) vizes fürcsi, majd csendespihi és irány meglesni a gompát (buddhista „templom”).

Miután körbejártuk, leültünk kicsit nyugizni, egy kiscica meg bejött. Kristyna hiába próbálta magához édesgetni, a cuki dög az én ölembe jött. Aztán meg le sem akart lépni. :)

A látvány gyönyörű volt onnan! Még hoteltől is!

Gondoltam eddig írom, mert utána annyival másabb a táj is, meg minden, igazából már Pisangék előtt elkezdődik a számomra legszebb és egyedülállóként látogatott terület.

JA itt órám már majd 100m-rel mutatott kevesebbet.